Thomas Mann

Az idő becses ajándék, azért kaptuk, hogy okosabbak, jobbak, érettebbek és tökéletesebbek legyünk általa. Az idő maga a béke, míg a háború az idő durva elutasítása, az időből való kitörés valamiféle esztelen türelmetlenség következtében.

Vannak emberek, akikkel élni nem könnyű, de akikről lemondani lehetetlenség.

Nem tehetek róla, olyan a világfelfogásom, hogy az életet inkább a derűs és szeretetre méltó, mint a csúf és brutális oldaláról nézem.

Kilenc esztendő lesújtó tapasztalatai megtanítottak kételkedni abban, hogy a Világ tiszta és töretlen akarattal küzd a Rossz ellen. Ha úgy tetszik, emigráns-pszichózisnak lehet ezt nevezni, sőt akár hitetlenségnek is. Hanem először is nyilván különbség van a Jóba vetett hit és a Jónak e Földön való győzelmébe vetett hit között, főleg ha a Jó nem is igen tudja, mit akar, a Rossz viszont nagyon is pontosan tudja.

A szerelemben adódnak félreértések, mondhatni, sehol sem olyan gyakoriak a félreértések, mint ezen a téren.

A szabad ég alatt jól lehet kötetlenül álmodozni és tervezni: a pontos munkához egy szoba mennyezetének oltalmára van szükség.

Vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra nincs is igazi ösvény.

A hitetlenség csaknem még fontosabb, mint a hit. A hithez egy adag hitetlenség is tartozik.

Nincsen valami sok hitem, nem is nagyon gondolok a hitre, hanem sokkal inkább azokra a javakra, melyek a hit nélkül léteznek és sokkalta inkább a kételkedés termékei.

A királynak mindig igaza van... a legmagasabb személy fölötte áll minden szemrehányásnak.

Vajon mikor függött egy történet időkurtítón szórakoztató volta vagy unalmas hosszadalmassága a tértől s időtől, amelyet a történet elfoglal?

Mint az idő, a tér is feledést szül: de olyan módon teszi ezt, hogy az ember személyét kioldja kapcsolataiból, eredeti és szabad állapotba helyezi, sőt még a pedánsból, a nyárspolgárból is szempillantás alatt amolyan csavargófélét csinál. Azt mondják, az idő a Léthe vize; de az idegen levegő is valami afféle ital, s ha hatása tán kevésbé alapos is, de annál gyorsabb.

Az ember nem csak egyéni életét éli, mint elkülönülő személy, hanem, tudatosan vagy öntudatlanul, kora és kortársai életét is.

Az általánosan kötelező mértéket meghaladó rendkívüli teljesítményre hajlandónak lenni olyan korban, mely a "minek?" kérdésre nem tud kielégítő választ adni: ehhez vagy olyan fokú erkölcsi önállóság és közvetlenség kell, amely ritkán fordul elő, és már hősiesnek mondható - vagy pedig robusztus életerő.

Minden munka nehéz, amely megérdemli a munka nevet.

Minden út sokkal hosszabb, ha először tesszük meg, mint amikor már ismerjük.

Ha valaki buta is, meg beteg is hozzá, ha ez a kettő összejön, ez talán a világon a legszomorúbb.

Az ördögnek nem nyújthatjuk a kisujjunkat úgy, hogy el ne kapja az egész kezünket, sőt az egész embert.

A lélek test nélkül éppoly embertelen és szörnyűséges, mint a test lélek nélkül, egyébként az első ritka kivétel, a második pedig szabályos jelenség.

Az az ember, aki beteg emberként él, az csak test, ez benne az embertelen és a megalázó... a legtöbb esetben nem jobb, mint egy holttest.

A tehetséges ifjú nem íratlan lap, nem: inkább olyan lap, amelyre láthatatlan vegytintával már minden fel van írva, a helyes csakúgy, mint a téves, és a nevelő dolga, hogy a helyeset minél határozottabban kifejlessze, az érvényesülni próbáló téveset azonban szakszerű behatással egyszer s mindenkorra kitörölje.

A zene felbecsülhetetlen, mint végső lelkesítő eszköz, mint felfelé és előre hajtó erő, ha a szellem elő van készítve hatására. De úgy kell lennie, hogy az irodalom megelőzze a zenét. A zene egymaga nem viszi előbbre a világot.

A muzsika fölébreszti az időt, bennünket az idő ínyenc élvezésére serkent, általában: ébreszt, serkent... ennyiből erkölcsös. A művészet annyiban erkölcsös, amennyiben serkent.

Még sohasem láttam teljesen egészséges embert.

Az elnevezés, ha nem is kritikát, de mindig meghatározást jelent, azaz: beillesztést az ismertbe és megszokottba.

Csak a szenvedő lehet vezetője, megváltója a szenvedőnek.

Szó az ember ékessége, csakis a szó teszi emberhez méltóvá az életet.

Szépen írni (...) már majdnem annyit jelent, mint szépen gondolkozni, és ettől már csak egy lépés a szép cselekedet.

Mi az ember, s mily könnyen ámítja önnön lelkiismeretét! Milyen jól ért hozzá, hogy még a kötelesség szavából is a szenvedélyre való feljogosítást hallja ki!

A fiatalság mindenre képes. Nem szokik meg, de gyökeret ereszt.