Thomas Mann

Valószínűleg bűn és az elégtelenség jele, ha valaki rafinált élvezeteknek hódol anélkül, hogy megfelelt volna az élet egyszerű, természetes adományainak, amelyek olyan nagyok és szentek.

Aminek van formátuma, azt nem nevezhetjük bűnös szenvedélynek. A bűnös szenvedélynek soha sincs formátuma. A rafinált élvezeteknek sincsen.

A szőlőtermelés és a sajtolás művészete emelte ki az emberiséget a durvaság állapotából, s vezette a civilizációhoz, és még ma is civilizáltabbaknak számítanak, vagy legalábbis számítják magukat a szőlőtermelő népek, mint a bortalanok, például a kimmeriaiak, ami igazán figyelemre méltó. Mert azt jelenti, hogy a civilizáció nem értelem és szépen tagolt józanság kérdése, hanem ellenkezőleg, a lelkesedéshez van köze, a mámorhoz és az üdített érzéshez.

Minden anyag egyaránt rejt életet és halált, mindegyik orvosság és méreg egyben, gyógyszertan és toxikológia tehát egy és ugyanaz, a méregtől meggyógyul az ember, és amit az élet hordozójának vélünk, bizonyos körülmények között egyetlen szemvillanás alatt egy görcsös csapással öl.

Királyok nem ismerik az iróniát, még olyan értelemben sem, mint az ékesszólás egyenes és klasszikus eszközét, hát még bonyolultabb értelemben.

A megismerés és kifejezés bátorsága: ez az irodalom, humanitás.

Ami érdekes, az mindig egy kicsit hátborzongató.

Az egyház, mint a vallási, aszketikus eszme megtestesítője, lényegét tekintve távol áll attól, hogy pártfogója és támasza legyen a megmaradni akarónak, tehát a világi műveltségnek, az állami jogrendnek, hanem épp ellenkezőleg, kezdettől fogva a legradikálisabb, mindent gyökerestül felforgató forradalmiságot írta zászlajára; hogy minden, ami magát megőrzendőnek véli, s amit a lágymelegek, a gyávák, a konzervatívok, a polgárok megőrizni próbálnak, tehát állam és család, világi művészet és tudomány mindig csak a vallásos eszme és az egyház ellenére, azzal tudatosan vagy öntudatlanul szemben állva maradtak fenn, lévén az egyház vele született törekvése és törhetetlen célja minden fennálló világi rend felbomlasztása és a társadalom újjáalakítása az eszményi, kommunista istenállam, a civitas Dei mintaképe szerint.

Az egyház újító szelleme az évszázadok során abban nyilvánult, hogy az életadó gondolatot inkvizíciós módszerekkel kifürkéssze, megölje, máglyák füstjébe fojtsa, ma pedig küldöttei által forradalmi szelleműnek kürtölte ki magát, azzal a megokolással, hogy célja a szabadságot, a műveltséget és a demokráciát barbársággal és a csőcselék diktatúrájával helyettesíteni.

Mindenféle fajta világi hősiesség, minden harcias szellem, ideértve az udvari költészetet is, többé-kevésbé nyílt ellentétben állt a vallásos eszmével, és ezzel együtt a hierarchiával. Mert mindez "világiasság" és csőcselék volt az egyházzal, a szellem általa képviselt nemességével szemben.

Boldogság az, ha az ember szeret és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát.

A lélek megismerése egymagában menthetetlenül mélabússá tenne minket, ha a kifejezés öröme fel nem vidítana.

Nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni, és egyáltalán semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel van egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba.

Vannak titkok a látszólag oly nyilvánvaló világon, és különös elhallgatások rejtőznek a kimondott szavak mögött.

A világ csak azért van tele kimondott szavakkal, hogy alattuk jobban elrejtőzködhessék az elhallgatott, és zajgásukba vesszen a titok, ami az emberek s dolgok mögött van.

A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.

Majd minden művésztermészetnek veleszületett hajlama van rá, hogy igazat adjon a szépséget teremtő igazságtalanságnak, és hogy az arisztokratikus kiváltságok pártolásával és hódolatával erősítse azt.

Milyen titokzatos frigyre kell lépnie a törvényszerűségnek az egyénivel, hogy emberi szépség származhassék belőle!

A tökéletességen megpihenni örök vágya annak, aki kiválóságra törekszik; és a Semmi vajon nem változata-e a Tökéletesnek?

Szeretett olvasni, mintegy mélyebb ösztön parancsszavára vonzódott a betűhöz és a szellemhez, fegyvernek érezte. De sose adta át magát teljesen egy könyvnek, sose feledkezett úgy bele, ahogy előfordul, ha az embernek az az egy könyv az egyetlen és legfontosabb, mint külön kis világ, melynek körén túl nem száll a tekintet, belezárkózik és elsüllyed benne, hogy még az utolsó betűjéből is táplálékot szívjon. Özönlöttek asztalára a könyvek és folyóiratok, valamennyit megvehette, ott halmozódtak körülötte, s míg olvasott, a még olvasandók tömege nyugtalanította. De a könyveket beköttette. Préselt bőrben, Siegmund Aarenhold szép névjelével ellátva, pompázatosan és önelégülten sorakoztak ott a könyvek, és súlyként nehezedtek életére: terhes kincsként, amelyet nem sikerült meghódítani.

Úgy vélem, nem rosszmájú, pesszimista, hanem az élet barátja az, aki az élet jelenségeiből leszűri a jót és örvendetest, anélkül, hogy szemet hunyna a fonákja előtt, ahol sok durva csomó meredezhet, és sok józan szál fityeghet.

Az emlékezésben élni az öregkor és az elvégzett napi munka utáni pihenés dolga. A fiatalságot ezzel kezdeni kész halál.

Időre szükség van. Az idő kegyelem, hősiesség nélküli és jóságos, ha tiszteljük és serényen kitöltjük; csöndben gondoskodik, magával hozza a démoni közbelépést.

Úgy vélem, Isten nem azért teremtett bennünket, nem azért adta nekünk az életet, hogy lemondjunk róla, és engedjük teljesen föloldódni egy másik életben, legyen bár az a legdrágább és legmagasztosabb. Éljük a magunk életét - nem önző módon, és nem úgy, hogy másokat csak ahhoz való eszköznek tekintünk, de nem is önzetlenül, hanem önállóan és saját meggondolásunkból eredően, a mások és magunk iránti kötelességeink okos egyeztetésével.

Élni és megöregedni, az csak az igazi, ott van a dolog nyitja. Minden hősiesség a kitartásban rejlik, abban, hogy élni akarunk, nem pedig meghalni, és nagyság csak az öregségnél van. Egy fiatal lehet lángész, de nagy nem lehet. Nagyság csak az öregkor hatalmánál, tartós súlyánál és szelleménél lehetséges. Hatalom és szellem, ez az öregkor és nagyság.

Az embereknek csak akkor teszünk kedvére, ha azt daloljuk nekik, amit szívesen hallanak, könnyen és kényelmesen felfognak, akkor azután alkalmilag valami nehezet, súlyosat, kevésbé tetszetőset is közbecsempészhetünk.

Diplomácia nélkül a művészet sem boldogul.

Legyen szókimondó és goromba az, akinek teljesen igaza van!

Egy szakasz, hosszú szakasz az elválás. A viszontlátás: rövid fejezet, töredék csupán.

Csodás dolog áldozatot hozni, de keserves áldozatnak lenni.