Johann Wolfgang von Goethe

Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?

A realisták: ami nem teljesíthető, nem is kívánjuk. Az eszményhívők: amit kívánunk, nem teljesíthető azonnal.

Nehéz volna pontosan számot adni azokról az átmenetekről, amelyek hol előrelépésnek, hol visszakozásnak tűnnek, az Isten vezérelte embernek mégis mind javára és hasznára kell hogy szolgáljanak.

Hadd sírjak! éjbe borulva a végtelen sivatagban. Pihen a teve, pihen a hajcsár, némán számolva virraszt az örmény; én meg, mellette, a mérföldeket számolom innen Szulejkáig, sorra veszem újra az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat. Hadd sírjak! nem szégyen a sírás. A siró férfi jó.

Erdő-mezővel gyorsan eltelek, s kérni madár tollát eszembe sincsen. Minden örömöm lelki kincseimben, hogy könyvről könyvre szökdicsélhetek!

Nincs oly fény, melynél fátyolát a Természet levetné szépszerével, s mi lelkednek nem fedi fel magát, ki nem csikarhatod azt tőle semmi géppel.

Az érzékek nem csapnak be, az ítéletalkotás az, ami félrevezet.

Hunyd be a szemed, hegyezd a füled; a leglágyabb neszben és a legvadabb robajban, a legegyszerűbb hangban és a legemelkedettebb harmóniában; a leghevesebb, legszenvedélyesebb sikolyban és a józan ész legbársonyosabb szavaiban a Természet az, ki megszólal, felfedve és feltárva lényét, erejét, elevenségét és viszonyait, úgyhogy a vak is, kitől a látható világ tapasztalása megtagadtatott, felfoghatja és megértheti a határtalan elevenséget mindabban, ami hallható.

S ha a természet örök szála egyre Közönnyel orsóra csavarodik, S a lények harmóniátlan tömegje Bosszantó ricsajjá zavarodik, Ki léphet az egyhangú folyamatba, Megélesztve, hogy ritmikus legyen, S az egyest átfogóvá ki avatja, Mely gyönyörű akkordokkal üzen? Vajon ki szít vihart a szenvedélyből? Alkonypírból ki sző mélyebb jelet? S ki hint szirmot, mikor minden virág nől, Ahol a kedves lépeget? Dicső koszorúvá vajon ki fonja A borostyánt, mely magában fakó? Az Olympost egyesíteni ki fogja? Emberi erő, költőkben lakó!

Lelke forrong, vonzza a távol, Őrültségét maga is sejti már, Csillagot kér az ég boltozatáról, S a földön legmagasabb kéjre vár, S minden közel és minden távol Kevés keblének, oly mély ott az ár.

Lássam a dolgok erejét és magját, S ne a szavaknak turkáljam salakját.

Épp az kellene, amit nem tudunk, S amit tudunk, semmire sem kell.

Siker és kudarc Váltakozását mi sem tartja féken; Aki férfi, mindig tevékeny.

Boldog, aki örömmel tesz és a tettnek örül.

Világunk dolgában csak azok az okos, tevékeny emberek vihetik sokra, akik ismerik erejüket, s mértékkel-rátermetten használni is tudják.

Az igazság fáklya, méghozzá rettenetes; ezért próbálunk mind csak úgy hunyorogva elsurranni mellette, mi több, félve, hogy megéget.

A kiválóságot gyakran tekintik egoizmusnak.

Van a ritmusban valami varázslat: már-már elhiteti velünk, hogy miénk a magasztos.

Férfimámor: így nevezték tizenhetedik századunkban, s mily találón, a kedvest.

Ne dorgáljuk a közönségest, marad az úgyis örökké, amilyen.

Annyi jeles és derék dolog van egyidejűleg a világon, mégsem találkoznak össze.

Ritkán bírunk eleget tenni magunknak; annál vigasztalóbb, ha másoknak eleget tehetünk.

Nyomban látjuk, ha valahol a két legszükségesebb tulajdonság hiányzik: a szellem és az erő.

Bármerre tekintsünk, a természetből végtelenség fakad.

Az ellenérzés és a gyűlölet a felszínig engedi csak a megfigyelőt, vezesse bármilyen éles elme; ám ha ez utóbbi a jóakarattal s szeretettel párosul, áthatol emberen-világon.

A fogyatékosságokat csak a szeretetlen észleli; ezért, hogy belássuk, magunknak is szeretetlenné kell válnunk, de sosem jobban az épp szükségesnél.

Az ifjú emberek a természet új ötletei.

A világ kíméletlen, durva hangja többnyire akkor szólal meg a leghevesebben, legerőszakosabban, amikor lelki harmóniánk a legemelkedettebbre van hangolva, s a titkon ható ellentét így váratlanul reánk támadva csak annál jobban kirí.

Szenvedélyeink igazi főnixek. Ahogy a régi elhamvad, az új, mintegy hamvából, kikél.

Azt megígérhetem, hogy őszinte leszek, ám hogy pártatlan, azt nem.