Johann Wolfgang von Goethe

Ifjú dilettánsok tolakodását jóakaratúlag kell tűrni: élemedve ők lesznek a művészet s a mester legigazabb tisztelői.

A tulajdonképpeni produktivitásnak senki sem ura; s csak azt tehetjük, hogy hagyjuk.

A leányban azt szeretjük, ami, az ifjúban azt, amit ígér.

Az élet minden élvezete a külső jelenségek szabályos váltakozásában gyökerezik. Éj és nap forgása, az évszakok visszatérése, virág és gyümölcs fejlődése, meg ami még az idők során elibénk kerül és gyönyörűségünkre szolgál kínálkozva, sőt követelődzve: ezek a földi lét igazi rugói.

A tehetséges ember jellemző természeti adománya: könnyű felfogás, kiváló memória, nyelvkészség.

Későn látjuk be, hogy erényeink kifejlesztésével együtt építjük a hibáinkat. Amazok ugyanis emezekben gyökereznek, és a gyökér titokban, láthatatlanul éppoly erővel ágazik szerte, mint a korona a napfényben. Mivel mármost erényeinket többnyire tudatosan, készakarva gyakoroljuk, fogyatkozásaink ellenben öntudatlanul törnek ránk, tehát amazokban ritkán telik örömünk, emezek ellenben szüntelenül kínoznak, gyötörnek. Itt rejlik az önismeret legnehezebb része, már-már megölő betűje.

Ahogy mondani szokás, hogy a baj sosem jár egyedül, úgy a szerencséről is el lehet mondani ugyanezt, sőt más körülményekről is megállapítható, hogy többnyire harmonikusan gyülekeznek körénk, akár azért, mert a sors rendeli úgy, akár azért, mert az emberben van valamiféle erő, ami vonzza az összetartozó dolgokat.

Cselekedj megfontoltan - ez a gyakorlati megfelelője az Ismerd tenmagadnak. Egyiket sem szabad abszolút törvénynek vagy követelménynek tekintenünk, úgy állították elénk mindkettőt, mint a céltábla feketéjét: mindig arra kell céloznunk, de nem találhatjuk mindig el. Az emberek okosabbak és boldogabbak lennének, ha különbséget tudnának tenni saját határtalan céljuk és a körülmények eléjük szabta célok között, s fokról fokra megtanulnák, mire futja eszközeikből.

Az erkölcsös ember csupán annyiban kelt rokonszenvet és szeretetet, amennyiben vágyakozást észlelnek rajta; ez egyszerre fejez ki birtoklást és kívánságot, gyöngéd szív birtoklását és azt a kívánságot, hogy hasonlóra leljünk valaki másban; amazzal vonzunk, emezzel átadjuk magunkat.

A művészetek tanulmányozása, akárcsak a régi szerzőké, bizonyos tartást kölcsönöz a számunkra, kielégülést eredményez bennünk magunkban; nagy témákkal és nagy érzeményekkel töltvén meg bensőnket, úrrá lesz minden vágyon, amelyek kifelé törekednek, ápol viszont minden méltó igényt a csöndes kebelben; és miként festők, szobrászok, építészek, úgy jár a műkedvelő is: magányosan dolgozik olyan élvezetekért, amelyeket másokkal megosztania eszébe sem jut.

Mi haszna fáradoznunk, hogy egy ember karakterét bemutassuk, szedjük össze azonban a tetteit, cselekedeteit, és előttünk áll a jellem képe.

Az igazságokat sokszor kell ismételni, mert a tévedéseket is sokszor ismétlik.

Tréfásan azt mondhatnók: az embert kizárólag hibák alkotják, melyek némelyike a társadalomnak hasznos, másikát használhatatlannak találják. Az előbbi fajtákat dicsérjük, ezek az erények; utóbbiakat kárhoztatjuk, ezek neve: hibák.

Véleményeink csak létezésünk kiegészítései. Lássam, hogyan gondolkodol, megmondom, mid hiányzik! A nagyon üres emberek sokat tartanak magukról, a jelesek bizalmatlanok, a megrögzött bűnös pimasz, a jó aggályos. Így jön egyensúlyba minden; ki-ki egész akar lenni, vagy legalább annak látszani önmaga előtt.

Amit életemben hamis tendenciákat követve tenni próbáltam, végül legalább megtanultam - átlátni.

A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.

A nap a tévedésé és a hibáé, hosszabb idő az eredményé és a sikeré.

Félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább.

Hány, de hány évet kell rá feltenni, hogy legalább feltehetőleg tudjuk, mit kell tenni és hogy kell tenni!

Azok az egészséges emberek, akiknek testi-lelki organizmusában minden rész önálló életet él.

Minden nagy elválásban ott az őrület csírája; vigyáznunk kell, hogy meggondoltan keltsük életre és neveljük fel.

Alapjában véve, akárhogyan nézzük is, mindannyian kollektív lények vagyunk. Hiszen milyen kevés az, ami bennünk a szó igazi értelmében saját tulajdonunk! Mindannyiunknak kapnia kell és tanulnia azoktól, akik előttünk éltek, és azoktól is, akik kortársaink. Még a legnagyobb lángelme sem vinné sokra, ha mindent saját bensőjéből akarna meríteni.

Senki sem öncsaló, ha ifjúkorában még sokat vár. Ám ahogy akkor a sejtést a szívében érezte, akképp kell a beteljesülést is ott, a szívében keresnie, nem pedig kívül magán.

A tolerancia tulajdonképpen csak múló érzület lehet: elismeréshez kell vezetnie. Megtűrni annyit jelent, mint megsérteni.

Aki valamire képes, sőt sokra képes, rendszerint abba a hibába esik, hogy mindenre képesnek hiszi magát, sőt az ifjúnak föltétlenül ezt kell hinnie, hogy vigye is valamire.

Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.

A tökéletességhez az ér a legközelebb, aki belátja a saját korlátait.

Tiétek éltem, mindenestül, őszintén, ahogy leírom; Más átalussza mámorát Az enyém itt áll papíron.

Az építészet kővé vált zene.

Az ember sokat vihet végbe erői egyikének célszerű felhasználásával, a rendkívülit is több képességének szövetkezése által, de egyedülálló, nem is remélhető teljesítményre csak akkor képes, ha minden tulajdonsága együttesen lép a sorompóba.