Johann Wolfgang von Goethe

Sokkal inkább beleképzelhetjük magunkat: oly agynak állapotába, mely a leghatározottabb tévedésben leledzik, mint olyanéba, mely féligazságokkal áltatja magát.

Ha tévedek, bárki észreveheti, azt nem, ha hazudok.

A világ úgyis tele van titokzatossággal, mért tennők meg hát a legegyszerűbb jelenségeket is titokzatosnak.

Nem mindenütt vannak békák, ahol víz van, de víz van ott, ahol békákat hallani.

Tévedni igen helyénvaló dolog, míg fiatalok vagyunk, de öreg korunkra fel kell hagynunk ezzel.

Mindenkinek a természetében van valami, ami visszatetszést keltene, ha szabadon nyilvánítaná.

Ha az ember testi és erkölcsi valóján elgondolkodik, rendszerint betegnek találja magát.

A tevékeny ember azzal törődik, hogy helyesen járjon el; hogy helyénvaló dolgok történnek-e, arra ne legyen dolga.

Közönségesnek nevezzük az esetleges valóságot, melyen nem fedezünk fel pillanatnyilag sem a természetnek, sem a szabadságnak valamely törvényét.

Aki történetet ír, módját ejti annak, hogy a múlttól megszabaduljon.

Annyi ereje még váltig marad mindenkinek, hogy végrehajtsa azt, amiről meg van győződve.

Valamely nemzet csak akkor tesz szert ítélőképességre, midőn önmagát megítélni tudja. E nagy kiváltsághoz azonban igen későn jut el.

Olyanformán vagytok, mint a tenger, melynek különféle neveket adnak, és végül is csupa sós víz.

A Szép magasztosabb, mint a Jó; a szép magában foglalja a jót.

Csak bátran fel! Te adj útmutatást, vesd el a képzelet minden koloncát, működjék szenvedély, érzés, tudás s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!

Én megtaláltam ám egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.

Rózsát lát meg egy legény, vadrózsát a réten; szép, akár a hajnalfény, fut a fiú könnyedén, erre vágyik régen. Piros rózsa, rózsaszál, vadvirág a réten.

Attól remegsz, mi nem jön, és mit el sosem veszítsz, azt kell folyton siratnod.

Kár, hogy a természet csak egy embert teremtett belőled, mert megvolt az anyaga egyaránt a derék és a gazfickóhoz!

Csak a természet gazdagsága végtelen, csak ő képzi a nagy művészt. A szabályok javára sok mindent nem lehet mondani, körülbelül azt, amit a polgári társadalom dicséretére mondhat az ember. Aki hozzájuk igazodik, sohasem fog ízléstelent vagy rosszat elkövetni, ahogyan az, akit törvény és jómód mintáz, sohasem válik tűrhetetlen szomszéddá, különleges gazfickóvá; de viszont minden szabály, bármit mondjanak is, megöli a természet igaz érzését és igaz kifejezését!

Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. - És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért.

Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.

Az igazság hasonlatos az istenséghez; nem közvetlen jelenik meg, hanem nyilatkozásaiból kell kitalálnunk.

Az igazi tanítvány megtanulja, hogy a megismert dolgokból kifejtse az ismeretleneket, és megközelítse a mestert.

Nem az értelmes ember uralkodik, hanem az értelem, nem az eszes, hanem az ész.

Ha valakit dicsérünk, vele egy sorba helyezzük magunkat.

Nemcsak az teszi az embert, ami vele született, hanem az is, amit magának megszerzett.

Valaki felismerheti egy eszme hasznos voltát, és mégsem értheti kellően ahhoz, hogy teljesen hasznát vegye.

Vajon tudja-e a veréb, hogy mit érez a gólya?

Aki az első gomblyukat elvéti, végig be nem gombolkozhatik.