Johann Wolfgang von Goethe

A bölcsesség csak az igazságban foglaltatik.

Inkább kívánok magamnak ezer irigyet, mint egyet, aki szánakozik rajtam.

A szeretet nem uralkodik, de művel és ez több.

Hol a bizalom hiányzik, ott a szerelem koszorújának hiányzik a legszebb virága.

Ha lelked derűs és tiszták a céljaid, jókora utat tehetsz meg előre.

A viszontlátás üdv, a búcsú seb, az új viszontlátás még édesebb, és éveket pótol egy pillanat; a végső válás mégis megmarad.

Az emberélet nagyszerűt igér: mily szép a nappal, és mily nagy az éj! S mi, bár becéznek édeni hatalmak, alig örvendünk a királyi napnak: zavaros harcba sodródik az ember most magával, aztán a környezettel: senkinek sem juthat igazi társ, komor kívül a belső ragyogás, ragyogó arc alól a bú kiüt, az üdv előttünk - s nem látjuk, hogy üdv.

Úgy véli az ember, hogy irányítja életét, vezeti önmagát; és bensőjét ellenállhatatlanul vonzza magával sorsa.

Oly embert ismerni, kivel a távolság és a kimondatlan gondolatok ellenére is úgy érzed, megértitek egymást - e földet ez virágoskertté változtatja.

Ha aszerint nézel valakit, például egy gyereket, amilyen ő most, a jelen pillanatban, azzal megakasztod a fejlődésének útját. Ha azonban aszerint nézel rá, hogy mivé lehetne, akkor segíted őt a fejlődésben.

Végtére is - az vagy, mi vagy. Vendéghajat, ezer bodor fürttel csináltass, csatolj magadra hosszú gólyalábat, maradsz örökre, ami vagy.

Milyen tisztán láttam mindig az állapotomat, és mégis mindig mennyire gyerekként cselekedtem; ma is milyen világosan látok, és még sincs semmi reménye a javulásnak.

Az ember azt, mit át nem érez, Otromba gúnyba fojtja csak, Mi jó és szép, azon kacag, Mit meg nem ért: leszólja dohogva.

Csak kín az élet, szörnyű börtönöm, A sír, mi vonz, - a létet gyűlölöm.

Átok a büszke véleményre, Amellyel elménk díszeleg, Átok a káprázatra, fényre, Mely érzékünket ejti meg!

Ha ezt a létet összetörted, Majd támad más a rom felett. E föld ölén fakad, mi boldogíthat, S e nap ragyogja itt be kínjainkat; Ha már ledobtam ezt a terhet, Legyen, mi lesz, s ahogy lehet.

Elvégre az vagy - ami vagy. Viselj parókát milliónyi fürttel, Járj ölnyi sarkakon vagy trónra ülj fel, Az maradsz mindig, ami vagy.

A kín meg a röpke kéj, Siker, kudarc, veszély Felváltja egymást sebtiben.

A mámor kell nekem, mi legfájóbb gyönyör, Szerelmes gyűlölet, mi frissítőn gyötör.

Ki minden percet megragad: Az győz a sors felett.

Mi csillog, az csupán a percnek érték, A nagy mű szebb utókort is megér még.

Mit át nem érzel, kár azért a hajsza; Ha nem lelkedből árad át.

Nem forraszt a szó szívet szívekhez, Ha nem szívedből érkezett.

Ábránd, csaló varázs. A pompás érzelem, mi életet teremthet, A földi zűrzavarban holtradermed.

Egyek vagyunk, bármilyen messzi útra ha elmennél, Alkonyodik, csillagok fénye gyúl már, bár itt lennél!

A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.

Vágyaink a bennünk szunnyadó képességek előhírnökei.

Ha napszerű nem volna már a szem, Nem láthatná meg a napot sohasem. S ha nem lappangna bennünk égi szikra, Az isteni szép sohsem boldogitna.

Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.