Johann Wolfgang von Goethe

A szerelem egy nemes párt földi üdvben egyesít, ám fölséges égi nektárt csak hármasban ad nekik.

Áll tétován az ingatag tömeg, s hová az ár sodorja, arra megy.

Sose bízz a vízfenékben, tarts ki a magaslaton!

Eliszonyodni nem nehéz annak, ki jól magába néz.

A legnagyobb vágyam tudod, mi? Tulajdon árnyam átugorni.

A szív jósága tágabb teret foglal el, mint az igazságosság tágas mezeje.

Az intelligens ember majdnem mindent nevetségesnek talál, az érzékeny ember szinte semmit.

Mikor az utad járod, Gyakran elveszted hited, De ne bántson, Mert ami elveszett, Egykor rád talál.

A lélek, ami szépséget lát, lehet, hogy néha egyedül sétál.

Ha valaki azt mondja, hogy megcáfolt engem, elfelejti: csak szembeszegezett bizonyos véleményt az én véleményemmel; ettől ugyan el nem dőlt még semmi.

Aki azonban alázatos lélekkel felismeri, hogy mi a végcélja mindennek, aki látja, milyen illedelmesen nyesegeti minden tehetős polgár paradicsommá a kertecskéjét, és aztán, hogy még a szerencsétlen ember is milyen rendületlenül szuszog tova útján a terhe alatt, és valamennyinek egyformán az a vágya, hogy bárcsak egy perccel is tovább láthassa még ezt a napvilágot - igen, az ilyen ember elnémul, és szintén megalkotja saját magából a világát, és boldog is, mert ember. És aztán bármilyen korlátok közt él, mindig ott őrzi szívében a szabadság édes érzését, és azt, hogy elhagyhatja ezt a börtönt, amikor akarja.

Márpedig engem semmi se bosszant jobban, mint az, ha az emberek kínozzák egymást, s legfőként, ha életük virágjában levő fiatalok, akik legtisztábban tárulkozhatnának ki az élet örömei elé, rontják el, rossz képet vágva, néhány jó napjukat, és csak későn látják be, hogy tékozlásuk mennyire helyrehozhatatlan.

Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni, raboljuk el még azt az örömöt is, amelyet időnként minden szív meg tud még szerezni magának? Mutasson nekem embert, akinek rossz a kedve, és mégis olyan tisztességes, hogy elrejti, egymaga hordozza, és nem rombolja szét maga körül az örömöt! Vagy nem bosszankodás-e inkább a rosszkedv a saját méltatlan voltunkon, nemtetszés saját magunkkal szemben, egybekapcsolva mindig némi irigységgel, amelyet viszont valami ostoba hiúság uszít föl? Látunk boldog embereket, akiket nem mi tettünk boldoggá, és ez elviselhetetlen.

Szenvedély! Részegség! Őrület! Oly nyugodtan, oly részvétlenül álltok e dolgok előtt, ti, erkölcsösek! Szidjátok a részeget, megvetitek az esztelent, elhaladtok mellette, és hálát adtok az Istennek, mint a farizeus, hogy nem teremtett benneteket olyannak, amilyen ezek közül egy. Nemegyszer voltam részeg, szenvedélyeim sohasem estek messze az őrültségtől, és egyiket se bánom, mert a magam mértékén megtanultam, hogy mindig és szükségképpen részegnek és őrültnek kell mondani minden rendkívüli embert, aki valami nagyot, valami lehetetlennek látszót csinált. De a mindennapi életben is tűrhetetlen hallani, hogy minden, csak félig is szabad, nemes, váratlan tett esetén rögtön kész az ítélet: ez az ember részeg, ez az ember bolond. Szégyelljétek magatokat, ti józanok! Szégyelljétek magatokat, ti bölcsek!

Nagyszerű dolog a lélek nyugalma és az, hogy örülni tudunk magunknak.

Minden művészben megvan a vakmerőség egy csírája, mely nélkül tehetség el sem képzelhető.

Ami vonzott, nem vonz többet, Mi gyötört, már nem gyötörhet, Harcod, békéd min se csüng... Szívem, mondd, mi lesz velünk?

Miért vagy olyan bánatos, Hol minden szív örűl? Szemed mutatja, ne tagadd, Itt sírtál egyedűl. (...) Hívnak vidám barátaid, Mindannyi úgy szeret. Ha veszteséged még oly nagy, Köztünk felejtheted.

A gondolkodó ember java és boldogsága, hogy a kifürkészhetőt kifürkéssze, s a kifürkészhetetlent csöndes áhítattal tisztelje.

A legrosszabb, ami az emberrel történhet, ha rosszat gondol önmagáról.

Hogy nektek, ha valamiről szó esik, azonnal véleményt kell mondanotok: ez ostobaság, ez okos dolog, ez helyes, ez csúf! Mit ér ez? Rájöttök talán bármilyen tett belső összetevőire? Biztonságosan meg tudjátok állapítani az okokat, amely miatt az történt, ami történt, és miért úgy, ahogy? Ha értenétek a hogyanját, nem ítélkeznétek olyan sietve.

Minden, minden elmúlt! Semmi jele annak a volt világnak, egyetlen szívdobbanás sem maradt akkori érzéseimből. Mintha kísértet volnék, amely visszatér kiégett, romos kastélyába, dús fejedelem korában maga építette, tündöklőn fölékesített palotájába, amelyet haldoklásában is reménnyel telve hagyott szeretett fiára.

Az összes ismeretet, amit birtoklok, mindenki más képes megszerezni, de a szívem kizárólag az enyém.

Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni.

A gond a szívünk gyökerén tanyázik, s ott titkos kínokat csirázik, békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört; mindegyre új meg új álarcot ölt.

De én csak én vagyok, Vedd, amit adhatok! És ha tán kevesled, Fess magadnak te szebbet. Mert én csak én vagyok, Vedd, amit adhatok.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Oh, jössz-e már?!

Ami szívből jön, csak arra dobbannak meg más szívek.

Hogy mindazt teljesíthessük, amit elvárnak tőlünk, a kelleténél többre kell tartani magunkat.

A bőkezűség mindenkit megkedveltet, különösen ha alázatossággal párosul.