Agatha Christie

Mindannyiunkban dolgozik az életösztön. Az ember nem azért él, mert tudatosan úgy dönt, hogy élni akar.

- Az emberi arc végül is nem más, mint álarc... - És alatta? - És alatta ott van a primitív férfi... vagy asszony.

Furcsa rugók mozgatják az emberi természetet.

Ilyen a szerelem: mindenre, a végletekre is képes! Hőst csinálhat egy féregből... és aljasságba kergetheti a legtisztességesebb embert is.

Felejteni akar - mindent, mindent elfelejteni. Mintha minden, ami eddig történt, csak álom lett volna. Elmúlt, szétfoszlott, elég volt - elege van a régi életéből, a régi érzelmekből. Újnak, idegennek, védtelennek érzi magát, kiforratlannak, akinek mindent elölről kell kezdenie. Teljesen idegen ebben az új világban, telve félelemmel.

Amikor az ember egy rossz álom kellős közepén találja magát, csak mindennapi dolgokba kapaszkodhat.

Mindnyájunknak megvan az önmagunkról alkotott képünk... amilyennek látni szeretnénk magunkat.

Az ember nem tudja csak úgy kitörölni magából azt, ami egyszer megtörtént. Nem tud úgy tenni, mintha bizonyos dolgok nem történtek volna meg.

Az emberi jellem, mon cher, változik. Erősödhet és torzulhat. Hogy milyen is az ember, az csak akkor válik el, amikor próbára teszik... vagyis akkor, ha kiderül, hogy megáll-e az ember a maga lábán vagy sem.

Az élet tragédiája éppen az, hogy az emberek nem változnak.

Nem szeretem a fényképeket. Túlságosan is a múlthoz kötik az embert. Pedig meg kell tanulnunk felejteni. Le kell vágnunk az elszáradt ágakat.

Vannak olyan asszonyok (...), akikkel szemben hiába is erősködik az ember. Akiket sem rábeszélni, sem rászedni, sem megfélemlíteni nem lehet.

Hogy milyen ostobák a férfiak (...), milyen képtelenül ostobák. Minden másban megvan a magukhoz való eszük, aztán tessék, feleségül veszik az arra legeslegalkalmatlanabb nőt.

Minél többet beszélnek, annál jobb. Mert sok beszédnek sok az alja, de azért mindig van abban valamicske igazság, amit mondanak.

Az ember sose tudhatja, mit vesznek a fejükbe a nők. (...) Hogy milyen bolondságokra képesek.

A növénynek gyökere is van, nemcsak virága (...). És ha a földben lévő gyökerek elpusztulnak, akkor vége a szép nagy virágoknak is.

Meglehet, hogy az önérdek előtérbe helyezése vezetett oda, hogy az emberi faj fennmaradt.

Nekem sose sikerült megváltoztatnom senkit, szerintem nem is lehet. Úgyhogy az a legjobb, ha emiatt nem fáj a fejem, nem igaz?

Néha nehéz eldönteni, mi a helyes. Már csak egy vágyam van: hogy helyesen cselekedjek.

Igazán senkit sem lehet megkímélni semmitől. Előbb-utóbb szembe kell nézni a dolgokkal.

Ha az egyik dolgot megvilágítom, a másikat nem látom. És olyan gyakran előfordul, hogy az ember a rosszat helyezi megvilágításba, bár nehéz eldönteni, hogy ez véletlenül vagy szándékosan történik-e.

Az emberben kell hogy legyen szánalom... mert végül is ez teszi az embert... a jó szerencse és a balszerencse.

Arra tanítottak, hogy mindenki tudja a különbséget a jó és rossz között. Most azonban magam sem tudom, hogy van-e különbség.

Egy orvos, barátom, titkokat tud, fontos titkokat. Egy orvosnak hatalma van. Képzeljen el egy pácienst az egészség és a betegség határvonalán. Egyetlen szó az orvos szájából, és a páciens ki van zárva a világból... Micsoda kísértés egy lelki egyensúlyából kibillent beteg számára!

A féltékenység és a bírásvágy a legmélyebb indulatok az emberi lélekben.

A becsvágy, a siker hajszolása, a hatalomvágy okozzák a legtöbb bajt az emberi lélekben. Ha aztán ezek a vágyak kielégülnek, az erőszakhoz, hatalmaskodáshoz vezet. Ha meg nem elégülnek ki - nos, az az igazán rossz, hát erről sokat tudnának mondani a különböző ideggyógyintézetek orvosai! Ezek mind tele vannak olyan emberi lényekkel, akik nem tudták elviselni a középszerűséget, jelentéktelenséget s azt, hogy nem volt semmi befolyásuk a dolgok menetére. Ezért aztán elmenekültek a valóság elől, egyúttal örökre ki is zárva magukat a való életből.

Cseppet sem könnyű jól megítélni valakit pusztán abból, amit mások mondanak róla.

Én nem tudom, hogyan álljak hozzá. Miért nem tudja élvezni az életet? Régen olyan jól megvoltunk együtt... rengeteget bolondoztunk... És most mintha kicserélték volna. Hogyan változhat meg ennyire az ember?

Tudja, az embernek a vérébe ivódik, hogy a dolgokat inkább a színpadi díszlet nézőpontjából közelítse meg, mintsem a valóság felől.

Bár ha belegondolok, jobban illene hozzád a Hókirálynő. Könyörtelen, eltökélten megy a saját feje után, nem ismer se irgalmat, se kedvességet, de még a szánalom csíráját sem.