Agatha Christie

A nőknek sokkal rosszabb soruk van a világban, mint a férfiaknak. Sebezhetőbbek. Gyerekeket szülnek, és aztán aggódhatnak egyfolytában a gyerekeik miatt. Amint elveszítik szépségüket, a férfiak, akiket szeretnek, többé már nem szeretik őket. Elárulják, elhagyják, félrelökik őket. Én nem hibáztatom a férfiakat. Magam is ezt tenném. Nem szeretem azokat az embereket, akik öregek, csúnyák vagy betegek, vagy akik nyavalyognak a bajaik miatt, vagy akik nevetségesek, és páváskodnak, megjátsszák, hogy milyen fontos meg értékes emberek. Azt mondod, kegyetlen vagyok? A világ kegyetlen! S előbb-utóbb velem is kegyetlen lesz!

Senki sohasem látja magát úgy, ahogyan mások látják őt.

Nem jó a múlton csüggedni. Az ember ne tekintsen folyton hátra.

Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.

Két asszony összezárva egy kis házban, halálos unalom körös-körül, a fő események: nagymosás... eldugult a lefolyó... ki kell kergetni a macskát... és hasonlók. Persze hogy hallgatódzott, persze hogy felbontogatott leveleket... mindenki ezt tenné.

A nők kilencvenkilenc módon tudnak bolondot csinálni magukból, de századszor annál agyafúrtabbak.

Minden orvos, aki pontosan megjósolja, hogy betege mikor hal meg, vagy helyesebben: meddig él, feltétlenül nevetségessé teszi magát. Az emberi életben kiszámíthatatlan tényezők játszanak döntő szerepet. Gyakran a gyengék váratlan ellenálló képességekről tesznek tanúságot, s az erősek letörnek.

A pénz értéke mindig viszonylagos (...). Az számít, hogy kinek mennyire van szüksége.

Józan ésszel nem lehet felfogni, hogy egy-egy nő mit lát, mit érez egy bizonyos férfiban. Nem lehet mást tenni, mint tudomásul venni a tényt. Ugyanaz a nő, aki ragyogó értelemmel nyúl a világ minden kérdéséhez, egy bizonyos férfival kapcsolatban teljesen elveszti a fejét.

Régi tapasztalatom, hogy sok bűnös azzal árulja el magát, hogy feleslegesen sokat beszél.

A háború tönkretette az erkölcsöket. Az idők megváltoztak.

Egyébként pedig annyi pletyka... csúnya pletyka van forgalomban arról, milyen ellentétek keletkezhetnek két nő között, akik együtt laknak... milyen beteges indulatok törhetnek elő és vezethetnek erőszakhoz.

Az éjszaka falun sokkal komorabb, mint az ismerős zajokkal teli, közönyös városban, ahol biztonságban érzi magát az ismerős, megszokott tömegben. Nincs magányosság... de itt...

Folyton mindenkit csak nevelnek vagy továbbképeznek. Így születnek az önálló ötletek és gondolatok az agyakban. Hazajönnek, s azt mondják, amit gondolnak. Csakhogy az a baj, hogy gondolkodni nem tanították meg őket. Legalábbis a legtöbbjét nem.

Beszélgetnie kell. Sokat. Aki sokat beszél, előbb-utóbb kimondja az igazságot, vagy kimond egy hazugságot, amellyel elárulja magát.

Milyen sokan járnak olyan helyeken, tűnődött, ahol igencsak azt szeretnék, ha nem látná őket senki!

Amikor összeházasodtunk, nem sokat tudtunk egymásról, szinte semmit a másik rokonságáról, családi hátteréről. Azt hittük, az nem számít. Azt hittük, semmi se számít, csak az, hogy klasszul érezzük magunkat egymással. Nos, az első fordulónak vége.

Ha az ember csak az egyik oldalát nézi a dolgoknak, akkor csak az egyik oldalt látja (...). De minden tökéletesen a helyére kerül, ha a fejében el tudja dönteni, hogy mi a valóság, és mi az illúzió.

Olyan sok jószívű embernek nincs esze.

Ebben az életben folyton az történik, amire nem számít az ember.

Nagyon nehéz hosszan kedvelni egy olyan férfit, aki mindent egy kicsit jobban tud csinálni, mint magunk.

Megvolt benne az örökké éhes, érdeklődő kíváncsiság az élet iránt, amely az elmélkedés embereinek sajátja, de nem jellemző a cselekvés embereire.

Engedményt kell tennünk a kornak, amelyben élünk.

Maga még fiatal, leányom. Még nem tudja, mennyi élni akarás szorult az öreg emberekbe. Aki megérte a hetven esztendőt, nem adja fel egyhamar. Az még évtizedekig akar élni.

Ha az ember hazudik, igyekezzék művészien hazudni, tálaljon fel romantikus, érdekes, meggyőző hazugságokat!

Én azt hiszem, hogy mindig van mód valamit megoldani, ha az ember félreteszi az aggályait.

Nem helyes, ha az embert a személyes reakciói befolyásolják mások megítélésében. Nem szabad az érzéseinkre hagyatkoznunk.

Az ostobaság nem zárja ki a ravaszságot.

- Tudja, kire emlékeztet engem, Poirot? - Nem tudom, mon ami. - Arra a cirkuszi zsonglőrre, aki tarka labdákat dobál. És egyszerre valamennyi labdája a levegőben van. - A tarka labdák ez esetben az én tarkabarka hazugságaim? - Nagyjából. - És egy szép napon, úgy gondolja, egyszer csak valamennyi labda a földre pottyan? - Örökre nem maradhatnak a levegőben.

- Nem is tudom, miért acsarognak úgy a kutyák a postásra (...) - Mert van logikájuk. A kutya értelmes lény; a maga szempontjai szerint vonja le következtetését. Hamar megtanulja, hogy van, akinek szabad belépnie a házba - van, akinek nem. Eh bien, ki az a személy, aki leggyakrabban akar belépni, néhanapján kétszer-háromszor is bezörög - és soha be nem engedik? A postás. Kutyaszempontból tehát nyilvánvaló, hogy nemkívánatos személy, akinek az ajtón kívül a helye. Nem engedik be: mégis minduntalan visszatér. Mi tehát a derék kutya kötelessége: segít elkergetni a nem kívánt látogatót, sőt, lehetőleg igyekszik meg is harapni - hogy móresre tanítsa. Módfelett logikus gondolkodásra vall.