Friedrich Nietzsche

Az egyén tetőtől talpig egy darab fátum, egy törvény, még inkább szükségszerűség minden leendő s eljövendő számára. Azt mondani neki "változz meg", annyit jelent, hogy azt követeljük, változzon meg minden, ráadásul hátrafelé...

Naivitás egyáltalán azt mondani, hogy "ilyen és ilyen legyen az ember!". A valóság elragadóan sokféle típust, a formák játékának és változékonyságának tékozló gazdagságát tárja elénk: és erre egy nyomorúságos, lebzselő moralista azt mondja: "nem! legyen más az ember"? ... Ráadásul még azt is tudja ez az éhenkórász szélhámos, hogy milyen legyen; önmagát festi a falra, és így szól: "ecce homo!".

Eredeti vagy? vagy csupán színjátszó? Képviselsz valamit? vagy te magad vagy, amit képviselsz?

Nem bízom egyetlen rendszeralkotóban sem, kerülöm őket. A rendszerhez való ragaszkodás a becsületesség hiányára utal.

Nincs képlet arra vonatkozóan, hogy egy szellemnek a növekedéshez mennyi táplálékra van szüksége; de ha ízlése a függetlenség felé vezérli őt, a gyors jövés-menésre, a vándorlásra, talán a kalandra is ösztönzi, amelyekre csak a legéberebb szellemek alkalmasak, akkor inkább szabadon él és sovány koszton, mint függőségben és teli gyomorral. A jó táncos nem akar elpocakosodni, ezért életerőt és nagyfokú rugalmasságot vár a táplálkozástól és nem tudom, hogy egy filozófus kívánhatna-e egyebet annál, hogy jó táncos legyen. A tánc az ideálja, művészete, áhítata és végső soron egyedüli "istentisztelete".

Minden finomabb stílus törvénye ebben gyökerezik: távolságot tart, distanciát teremt, megtiltja a "belépést", a megértést (...), míg igenis fölnyitja azok fülét, akiknek füle rokon a miénkkel.

Az ember csupán Isten melléfogása volna? Vagy Isten csupán az ember melléfogása?

Sok mindent nem akarok tudni. - A bölcsesség határt szab a megismerésnek is.

Minden igazság egyszerű. - Nem hazugság ez kétszeresen is?

A finom megvetés kitünteti ízlésünket, ez az előjogunk, művészetünk, sőt talán erényünk is, a legmodernebb emberek erénye a modernek között. A gyűlölet viszont egyenlősít, azonos szinten állítja szembe egymással az embereket, a gyűlöletben megbecsülés rejlik, végül pedig a gyűlöletben sok a félelem, nagy része félelemből áll.

Minden művész és "műalkotó", anyai típusú ember így érez: az élet minden szakaszában, amelyeket egy-egy mű zár le, azt hiszik, hogy már magánál a célnál vannak, készen arra, hogy türelmesen nézzenek szembe a halállal, ezt érezvén: "megérettünk rá". Mindez nem a fáradtság jele, inkább egy bizonyos langy, őszi napsütés hatása, amelyet mindig hátrahagy alkotójában a mű maga és a mű megérlelődése.

Ha egy férfi úgy szeret, mint egy nő, akkor rabszolga lesz belőle, de ha egy nő úgy szeret, mint egy nő, akkor tökéletes nő lesz.

A megélhetés még ma is - még átmeneti korunkban is, amikor már olyan kevés kényszerítő körülmény van - arra kényszerít majdnem minden európai férfit, hogy vállaljon föl egy bizonyos szerepet, ez az ő úgynevezett foglalkozása, némelyeknek megadatik a szabadság, amolyan látszatszabadság, hogy e szerepet ő maga választhatja, de a legtöbbjük a helyette választott szerepet kénytelen vállalni. Az eredmény meglehetősen különös: előrehaladottabb korban majdnem minden európai összetéveszti magát a szerepével, ők maguk lesznek saját "jó kis játékuk" áldozatai, ők maguk felejtik el, mennyi hangulat, véletlen és szeszély uralkodott rajtuk akkor, amikor "foglalkozásuk" eldőlt - és mennyi egyéb szerepet is játszhattak volna: de akkor már késő!

A tudós Európában minden társadalmi osztályból és feltételből kinő, olyan palántaként, amelynek nincs szüksége specifikus földrészre, ezért tartozik, lényegileg és önkéntelenül is, a demokratikus gondolkodás képviselői közé.

Ilyen az ember: egy hittételt ezerszer is megcáfolhatnak előtte, továbbra is "igaznak" fogadja el, ha valóban szüksége van rá.

A logikánál (...) semmi sem demokratikusabb: nem ismer semmiféle személyes tekintélyt.

A személyiség hiánya mindenütt megbosszulja magát, egy legyengült, csenevész, kiégett, önmagát tagadó és újra meg újra megtagadó személyiség nem alkalmas már semmi jóra.

Ha a világnak célja volna, már biztosan elérte volna.

Csak az egyes ember érzi felelősnek magát. A sokaságot azért találták ki, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyekhez az egyes embernek nincs bátorsága.

Az "Isten" túlságosan szélsőséges hipotézis.

A tehetséges ember tehetségének áldozata is: tehetsége vámpírként zsarnokoskodik rajta.

A zenéhez képest minden szóval történő közlemény szégyentelen; a szó felhígít és elhülyít; a szó elszemélytelenít: közönségessé teszi a nem közönséges dolgokat.

Szabad vagy nem szabad az akarat? - Akarat nincs: ez az értelem leegyszerűsítő fogalma csupán.

Meggyőződés, "hit", a vértanúság büszkesége - hátrányos állapotok a megismerés szempontjából.

A hit iránti vágyat összekeverik az "igazság akarásával" (...). Ám a hitetlenség iránti vágyat ugyancsak összekeverték az "igazság akarásával" (- a hittől való megszabadulás igénye - ezer okból; igazságot kapni mindenféle "hívő" ellenében). Mi inspirálja a szkeptikusokat? A dogmatikusok gyűlölete.

A tévedés a legköltségesebb luxus, amelyet az ember megengedhet magának.

A szép érzelmek, az "emelkedett érzemények", fiziológiailag szólva, a narkotikumok közé tartoznak: a velük való visszaélésnek ugyanaz a következménye, mint egy másik ópiummal való visszaélésnek - az idegek legyöngülése.

Az a megállapítás, hogy elérkeztünk az igazsághoz és ezzel vége a tévedéseknek és a tudatlanságnak, minden idők lehető legnagyobb félrevezetése. Tegyük fel, hogy elhiszik: akkor a vizsgálódásra, a kutatásra, az előrelátásra, a kísérletezésre irányuló akarat megbénul: csak arcátlanul érvényesülhet, vagyis az igazságban való kételkedésként...

A szükségszerűt nem elegendő elviselni, még kevésbé szabad eltitkolni - mindenféle idealizmus a szükségszerű meghazudtolása - , a szükségszerűt szeretni kell.

A gondolkodónak nincs szüksége tetszésnyilvánításra és tapsra, föltéve, ha önnönmagától megkapja ezt a tapsot: ez azonban nem nélkülözhető.