Friedrich Nietzsche

Soha példának senkit se vettem, magam házában óv a magány és minden mestert kinevettem, ki nem nevetett önmagán.

Önmagában véve a nemi érzésben, a részvét és imádat érzésében az a közös, hogy az ember a maga élvezetével egy másik embernek is jót tesz.

Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani, és mégis barátja megváltója lészen.

Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is.

A legnagyobb történések nem életünk leghangosabb, hanem annak legcsöndesebb órái.

Erényed álljon magasabban, semhogy a nevek bizalmaskodhassanak véle: s ha beszélned kell róla, ne szégyelld, ha dadogva teszed. Szólj hát és dadogj: "Ez az én "jóm", ezt szeretem, így tetszik nékem igazán, csak így akarom én a jót."

Nagyon is sokáig rejtőzött a nőben a rabszolga és a zsarnok. Ezért az asszony még nem képes a barátságra: csupán a szerelmet ismeri.

Már régóta nem törekszem boldogságra; mívemre törekszem.

Az élet százszor rövidebb annál, hogy unatkozhassunk.

Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: "Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!"

Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is.

Minél magasabbra szállunk, annál kisebbeknek tűnünk azoknak a szemében, akik nem tudnak repülni.

Egy nép a természet köntörfalazása, hogy hat-hét nagy emberhez jusson. - Igen: és hogy aztán megkerülje őket.

Meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség így kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is.

Végül nem azt szeretjük, amire vágyunk, hanem magát a vágyat.

Amíg dicsérnek, gondold csak mindig azt, hogy még nem vagy a saját utadon, hanem a másén.

Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője - szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni, mi a boldogság.

És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen.

Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát, végül egyebet nem nyer az egészből, csupán tulajdon életrajzát.

Boldogok a feledékenyek, mert a kudarcból is erényt kovácsolnak.

Szeretem a bátrakat: csakhogy nem elég a kardcsörtetés - tudni kell azt is, kire ránts kardot! És nemegyszer több bátorság vagyon abban, aki odébbáll, és féken tartja indulatát: hogy méltóbb ellenségnek tartsa meg magát! Csak olyan ellenségtek legyen, aki gyűlöletes, nem pedig megvetendő: legyetek büszkék ellenségetekre: így tanítottam néktek valaha.

Ó, régi boldog idők, midőn a népek még így beszéltek: "Uralkodni akarok - más népek fölött!" Mert, barátaim: a dolgok rendje az, hogy uralkodjék a legjobb, a legjobb pedig uralkodni is akar! Ahol pedig más tanítás járja, ott - hiányzik a legjobb.

Ha egy évig hallgatunk, elfelejtünk fecsegni, és megtanulunk beszélni.

Ami nem öl meg, az erőt ad.

Más fog parancsolni annak, ki önmagának engedelmeskedni képtelen.

Azért vagyunk szívesen a szabad természetben, mert nincs véleménye rólunk.

Az első vélemény, amely eszünkbe jut, mikor hirtelen megkérdeznek valamiről, rendszerint nem a saját véleményünk, hanem a szokásos vélemény, kasztunkhoz, állásunkhoz, eredetünkhöz tartozó; az önálló vélemények ritkán úszkálnak a felületen.

Az egyik azért ragaszkodik egy véleményhez, mert nagyra van vele, hogy önmagától jött rá, a másik azért, mert vesződséggel tanulta meg és büszke, hogy föl tudta érni ésszel. Tehát mind a ketten hiúságból.

Gyakran ellentmondunk egy véleménynek, holott tulajdonképp csak a hang ellenszenves nekünk, melyen elmondották.

A féltudás győzedelmesebb, mint az egész tudás: egyszerűbbnek tudja a dolgokat, mint amilyenek s ezért megfoghatóbban és meggyőzőbben alkotja meg róluk a véleményét.