Friedrich Wilhelm Nietzsche (Röcken, Német Szövetség, 1844. október 15. – Weimar, Német Birodalom, 1900. augusztus 25.) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző.
A szilárd hírnév valaha rendkívül hasznos volt: és mindenütt, ahol a társadalmon ma a csordaösztön uralkodik, még most is hasznos, sőt a legcélszerűbb, ha mindenki változatlannak mutatja jellemét és foglalatosságát - még akkor is, ha távolról sem ez az igazság.
A birtoklás vágya (...) a szerelemben érhető tetten leginkább: a szerelmes ember szerelme tárgyának kizárólagos birtoklására törekszik, lelke fölött éppen olyan föltétlen hatalomra vágyik, mint a teste fölött, azt kívánja, hogy szerelmének tárgya csak őt szeresse, a leghatalmasabbként és legkívánatosabbként akar lakni és uralkodni a másik lelkében.
A férfi és a nő egyaránt mást és mást ért a szerelem fogalmán - és mindkét nemnél a szerelem föltételei közé tartozik, hogy az egyik nem a másiktól nem ugyanazt az érzést várja, a szerelemnek nem ugyanazt a "fogalmát".
Álmélkodik önmagán is (az ember), hogy nem tudja a feledést megtanulni, s mindegyre a múlton csügg: bármily messzire, bármily sebesen fusson is, a lánc vele fut.
A férfiak eddig úgy bántak az asszonyokkal, mintha valahonnan közéjük repült madarak volnának: valami finomat, törékenyt, meg vadat, valami csodás, édes lelkűt láttak benne, - ám olyasmit is, amit kalitkába kell csukni, nehogy elrepüljön.
A morális megítélés és elítélés a szellemileg korlátoltak bosszúkedvence azokon, akik kevésbé azok, ezenkívül egyfajta kárpótlás is azért, hogy a természet mostohán bánt velük, végül pedig alkalom arra, hogy szellemre tegyenek szert és kifinomultakká váljanak: - a gonoszság szellemivé tesz.
Jaj mindenkinek, ha egyszer a nőben lakozó "örök-unalmas" - oly gazdag benne! - előmerészkedhet! ha egyszer okosságát és művészetét, a bájosságát, a játékát, a gondelűzését, a megkönnyebbülését és a könnyen vevését, ha a kellemes vágyakra való rátermettségét egyszer alapjaiban kezdi elfelejteni!
Az embernek magának kell próbák elé állítania magát, kiderítendő, függetlenségre és parancsra termett-e; méghozzá idejében. Nem kitérni saját próbatételeink elől, noha talán ez a legveszedelmesebb játék a játszhatók között, s végtére is csak próbák, melyeknek magunk vagyunk a tanúi, s kívülünk nincsen bírája.