Friedrich Wilhelm Nietzsche (Röcken, Német Szövetség, 1844. október 15. – Weimar, Német Birodalom, 1900. augusztus 25.) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző.
Aki a világba mélyen belelátott, nyilván kitalálja, mennyi bölcsesség is rejlik abban, hogy az emberek felszínesek. Önfenntartási ösztönük tanítja őket, hogy legyenek illékonyak, könnyűek és hamisak.
A hasonlóbb, a szokványosabb emberek voltak mindig és vannak előnyben, a válogatottabbak, kifinomultabbak, ritkábbak, nehezebben érthetőek könnyen egyedül maradnak, magányukban baleseteknek kiszolgáltatottabbak, s utódokban ritkán szaporák.
Az olyan ember, aki valami nagyra tör, mindenkit, akivel pályáján találkozik, vagy eszköznek tekint, vagy késleltetésnek vagy gátnak - olykor átmeneti pihenőhelynek. Az őrá jellemző magasan szabott jóság embertársai iránt egyedül akkor lehetséges, ha már a csúcsra ért és uralkodik.
Minden mély gondolkodó jobban féli, hogy megértik, mint hogy félreértik. Az utóbbitól talán a hiúsága szenved; az előbbitől azonban szíve, együttérzése, mely mindig így beszél: "ó, miért akartok magatoknak oly súlyos sorsot, mint az enyém?"
Honnan a férfinak hirtelen szenvedélyei egy nő iránt, a mélyek, a bensők? Legkevésbé az érzékiségből; de ha a férfi gyöngédséget, támaszra szorulást és egyúttal elbizakodottságot lát egyszerre egyugyanazon lényben - akkor olyasvalami megy benne végbe, mintha a lelke túl akarná áradni: ugyanabban a pillanatban meg van hatva és meg van sértődve. Ezen a ponton fakad a nagy szerelem forrása.
Úgy ismernélek, Ismeretlen! Téged, mélyen lelkembe nyúlva, életem, mint viharzás, összedúlva, Megfoghatatlan, Rokonom benn! Úgy ismernélek, szolga lényed.
Testvérem, a szerencsésnek egy erénye van csupán, és nem több: így könnyebb lesz átkelni a hídon. Sok erényt birtokolni kitüntetés, ám nehéz sors is egyben, és hány erényes elbujdokolt már a pusztaságba, és véget vetett életének, mert belefáradt abba, hogy csatatér legyen erényeinek szüntelen csatáihoz.
A titok, amelynek révén a létezés legnagyobb bőségét, legnagyobb örömét lehet learatni, nem egyéb: mint a veszélyes élet! A Vezúvra építsétek városaitokat!
A nihilizmus normális állapot. Lehet az erő jele: a szellem ereje, annyira fokozódhat, hogy számára az eddigi célok aránytalanul csekélyek. Másrészt a nem elégséges erő jele szintén lehet, mely erő elégtelen ahhoz, hogy produktív módon tűzzön ismét maga elé valamely célt, miértet, hitet.
A nihilizmus legfőbb oka: hiányzik az emelkedettebb faj, vagyis azok, akiknek kimeríthetetlen gyümölcsözősége és hatalma megőrzi az emberekbe vetett hitet. Gondoljunk csak arra, amit Napóleonnak köszönhetünk: ezen évszázad majdnem minden magasztos reményeit.
A lelkifurdalás annak a jele, hogy a jellem nem nőtt fel a tetthez. Jó cselekedetek után is van lelkifurdalás; a szokatlanság teszi, ami kiemeli őket a régi környezetükből.
A vallás a személyiség egységét érintő kétely terméke, a személyiség megváltozása - egyben az ember minden nagyságát és erejét emberfölöttinek és idegenként fogta föl, így önmagát kicsinyítette, saját két oldalát, a nagyon szánalmasat és gyengét, valamint a nagyon erőset és csodálatosat elválasztotta egymástól két szférára - az előbbit elnevezte embernek, a másodikat Istennek.
Az erényes ember már csak azért is alantas fajta, mert nem személyiség, hanem azáltal nyeri el értékét, hogy hasonul bizonyos egyszer s mindenkorra változatlan embertípushoz. Összehasonlítható, vannak hozzá hasonlók, de nem lehet egyedi.
Vannak, akik meg akarják nehezíteni az emberek életét, csupán azért, hogy felajánlhassák nekik utólag receptjeiket az élet megkönnyebbítésére, például keresztény hitüket.
