Paulo Coelho

Paulo Coelho de Souza (Rio de Janeiro, 1947. augusztus 24. – ) brazil író, az ENSZ békenagykövete.

English300 Magyar1314
A lelki fájdalmat fizikai fájdalommá transzformálva megtudjuk a rosszat, amelyet nekünk okozhat.
Nincsenek kivételes lehetőségek, az élet mindig ad még egy esélyt.
A Szuperosztály irányítja a világot, az érvei meggyőzőek, a hangja kellemes, a mosolya elragadó, de a döntései megmásíthatatlanok. És ezt jól tudják. Ők döntenek: elfogadnak, vagy elutasítanak. Övék a hatalom.
Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.
Az emberek soha nem elégedettek semmivel. Ha kevés van, sok kell. Ha sok van, még több kell. Ha még több van, szeretnének kevéssel boldogok lenni, de ezért nem képesek erőfeszítéseket tenni. Tényleg nem értik, milyen egyszerű a boldogság? Mit akart az a lány, aki farmerban és fehér pólóban rohant valahová? Mi lehetett olyan sürgős, ami nem engedte, hogy gyönyörködjön a szép napsütésben, a kék tengerben, a babakocsikban ülő gyerekekben, a tengerparti pálmafákban?
Ki mondja, hogy a gyerekek nem képesek önállóan eldönteni, hogy mihez kezdjenek az életben? A felnőttek. És miközben cseperedünk, mi is azt hisszük, hogy ők a legbölcsebbek és a legokosabbak a világon.
Az élet már csak ilyen: panaszkodni éppoly felesleges, mint reménykedni.
Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot.
Mindannyiunknak egyetlen célunk van a teremtésben, ez pedig a Szeretet. De ez nem korlátozódhat egy emberre - szét van szórva a világban, és arra vár, hogy megtaláljuk. Ébredj föl, ébredj rá erre a szeretetre. Ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön, azt föl kell ismerni.
Nagy árat kellett fizetnem azért a kevésért, amim van. Annyi mindenről le kellett mondanom, amit szerettem volna, annyi útról le kellett térnem, amin tovább mehettem volna! Föláldoztam az álmaimat egy fontosabb álomért: a lelki békémért. Nem akarom elveszíteni ezt a békét.
Talán ez a sok új dolog. Az új cipő mindig szorít. Az életben is így van: a sors időnként beletaszít az ismeretlenbe - akár akarjuk, akár nem.
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret.
Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká varázsolt a képzeletünk, romok, amelyek közt annyit játszottunk, s ahol annyiszor kerestem az én kis hercegemet.
A kegyelemmel nem lehet spórolni. Ha nem használom ki azonnal, örökre elveszítem őket.
Néhány ismerőse egész életében arról panaszkodik, hogy nincs választása, mások pedig a többiek döntéseit kritizálják. De a harcos mindig tettekre váltja a gondolatait. Előfordul, hogy rossz célt választ magának. Ilyenkor szó nélkül megfizeti hibája árát. Máskor letér az útról, és rengeteg időt veszít, míg visszatér eredeti tervéhez. De a harcos tudja, mit akar.
Így szokott lenni a filmekben is: a legutolsó pillanatban, amikor a nő már éppen felszállna a repülőgépre, megjelenik az elkeseredett férfi, megragadja a nőt, megcsókolja, és nem engedi el, miközben a légitársaság alkalmazottai elnézően mosolyognak. Aztán jön a felirat: "Vége", és minden néző tudja, hogy azok ketten most már boldogan élnek, amíg meg nem halnak. "A filmek soha nem mesélik el, mi történik azután" - gondolta, hogy vigasztalja magát. Házasság (...), előkerül a férj szeretőjének első levele, botrány, a férj esküdözik, hogy soha többet, előkerül a második szerető levele, újabb botrány és fenyegetőzés, hogy elválik, de ezúttal a férj nem reagál olyan határozottan, csak annyit mond, hogy szereti. A harmadik szerelmes levél után a hallgatást választja, úgy tesz, mintha nem tudna róla, mert mi van, ha most azt mondja a férje, hogy már nem szereti, és elmehet? Nem, a filmek nem erről beszélnek. Véget érnek, mielőtt a valóság elkezdődne.
Amióta csak elindultam azon az úton, amit a magaménak tartok, folyton arra törekszem, hogy (...) rábízzam magam a jelekre, hogy cselekedeteimből tanuljak - és ne abból, hogy elképzelem, mit cselekednék.
Az a rögeszmém, hogy muszáj mindig valakivel járnom - és emiatt muszáj mindig fantasztikus nőnek lennem, okosnak, érzékinek, kivételesnek. Az erőfeszítés, hogy hódítsak, arra kényszerít, hogy mindig a legjobbat adjam magamból, és ez talán nem is rossz, de a végeredmény mégis mindig csalódás.
A "divat" valójában nem más, mint annak a kifejezése: a te világodhoz tartozom. Én is a te hadsereged egyenruháját hordom, ne lőj rám.
Azt tartják, hogy csak a hattyúk hűségesek egymáshoz, de még ez sem igaz. Egyetlen faj létezik az állatvilágban, amely nem követ el házasságtörést: egy amőbafaj, a Diplozoon paradoxum. A két egyed ugyanis még fiatalon találkozik egymással, és a testük egyetlen szervezetté egyesül. Minden más faj képes a hűtlenségre.
Tudomásul kell venni a halált, hogy jobban megérthessük az életet.
Harcolni kell a gyarapodásért - de anélkül, hogy beleesnénk az ezáltal elérhető hatalom csapdájába, amiről tudjuk, hogy nem ér semmit.
El kell fogadnunk, hogy a lelkünk - bár örökkévaló - jelen pillanatban az idő hálójában vergődik, annak pedig megvannak a maga korlátai és lehetőségei.
Mindannyian ismerjük azt a közép-afrikai betegséget, amit álomkórnak hívnak. De tudnunk kell, hogy van egy hasonló betegség, ami a lelket támadja meg - és nagyon veszélyes, mert észrevétlenül fertőz meg. Ha észreveszed a hozzád hasonlók iránti lelkesedés hiányának és a közönynek az első jeleit, légy résen! Az egyetlen módja, hogy megelőzzük ezt a betegséget, az, ha megértjük, hogy a lélek szenved, nagyon szenved, ha arra kényszerítjük, hogy felszínesen éljen. A lélek a szép és mély dolgokat szereti.
Kellenek a gyökerek: van egy hely a földön, ahol megszületünk, megtanulunk egy nyelvet és fölfedezzük, hogyan boldogultak őseink a nehézségekkel. Eljön az idő, amikor felelősek leszünk ezért a helyért. Kellenek a szárnyak. Megmutatják nekünk a képzelet végtelen horizontjait, elvisznek minket az álmainkhoz, elvezetnek távoli helyekre. A szárnyak segítenek abban, hogy megismerjük felebarátaink gyökereit, és tőlük is tanuljunk.
A fiatalok befolyásolják a szüleiket a politikában, az olvasásban, a zenében - és nem fordítva, ahogy a naivabbak gondolják. Másrészt viszont a szülők befolyásolják a fiatalokat abban, amit úgy hívunk, hogy "értékrend". Bár a kamaszok természetüknél fogva lázadók, mindig elhiszik, hogy a családjuk tudja, mi a helyes. Lehet, hogy furcsán öltözködnek és olyan énekeseket szeretnek, akik üvöltöznek és gitárokat zúznak - de ez minden. Nem mernek messzebbre menni és valódi forradalmat csinálni a szokásokban.
A bolygónk mindig erősebb volt, és mindig erősebb is lesz, mint mi. Nem tudjuk elpusztítani. Ha átlépünk egy bizonyos határt, majd ő söpör le minket a felszínéről, és létezik tovább. Miért nem mondják inkább úgy, hogy "ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket"? Hát mert a "bolygónk megmentése" azt az érzetet kelti, hogy hatalmunk van, hogy cselekszünk, hogy nagylelkűek vagyunk. Ellenben a "ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket" mondat kétségbeeséshez, tétlenséghez és korlátolt képességeink felismeréséhez vezetne.
Ellentétben azzal, amit az emberek gondolnak, a totális hatalom az abszolút rabszolgasággal egyenlő. Mert aki eljut idáig, az többé nem akar kiszállni.
Az emberek bezárkóznak a saját önző kis világukba, olyan terveket szőnek, amelyekből kihagyják a felebarátaikat, azt hiszik, hogy a bolygónk csak azért van, hogy kizsákmányolják, és kizárólag a saját ösztöneiket és vágyaikat követik anélkül, hogy gondolnának a közjóra.
A valóságban a dolgok gyakran még sokkal abszurdabbak, mint a könyvekben.