Paulo Coelho

Egyszer eljön a nap, amikor minden szívbe beköltözik a szeretet, és az ember legrettenetesebb ellensége - a magány, amely rosszabb, mint az éhezés - örökre elűzetik a föld színéről.

Megmutattad, hogy miként tudja a szerelem megváltoztatni az embert. Általad fölfedeztem, hogy ki vagyok.

A szerelem igazolja azokat a tetteket, amelyeket az emberek képtelenek megérteni - hacsak nem élik át ugyanazt.

Becsüld meg az időt, amit itt töltesz a Földön, tudd, hogy Isten mindig megbocsátott neked, és bocsáss meg te is.

Az Univerzum energiájával kerültem kapcsolatba (...). Isten átsuhant a lelkemen.

Élni, szeretni minden percet, minden másodpercet. Nincs hely, nincs idő a szomorúságra, a kétségre, semmire: csak a nagy szeretet van, az élet szeretete.

Ami a valóságot illeti, az csak egy történet, amit mások meséltek nekünk a világról, és arról, hogyan kell viselkednünk benne.

És egyszer csak megtörténik a csoda: ránézek a nőre, aki ott van mellettem és megfőzte a kávét, újságot olvas, a tekintete fáradt és kiábrándult, a nő, aki ott van és hallgat, mint mindig, aki rávett, hogy "igen"-t mondjak, amikor én "nem"-et akartam mondani, aki rákényszerített, hogy harcoljak azért, amiről - joggal - úgy vélte, hogy életem értelme, aki lemondott arról, hogy mellette legyek, mert engem jobban szeretett, mint saját magát, s aki útnak indított, hogy megkeressem az álmomat.

Úgy érzem, hogy ha megállnék, az élet elveszítené az értelmét.

Az egyik elmeséli a másiknak, a titokzatos lánc egyre hosszabb lesz, és az, amiről az író azt hitte, hogy magányos munka, egyszer csak átalakul: híd lesz belőle, csónak, amelynek segítségével a lelkek közlekednek és kapcsolatba kerülnek egymással.

Már annyi meglepő dolgot láttam, hogy a legcsekélyebb kétségem sincs afelől, hogy léteznek csodák, hogy minden lehetséges, s hogy az ember kezdi újra felfedezni azt, amit elfelejtett: saját belső hangját.

Megkérdezem, mi a küldetésem, és a hang azt feleli, hogy az, ami minden embernek: átitatni a világot az igaz szeretet energiájával.

Ha ezen az úton mostantól kezdve nem is tanulok semmi újat, egy fontos dolgot legalább megtanultam: muszáj kockáztatni.

A harcos számára nem létezik jobb és rosszabb: tudja, hogy mindenkiben megvannak azok a képességek, amelyekre szüksége van a maga egyéni élete során.

A szeretet összegyűlve jószerencsévé válik, a harag összegyűlve balsorssá alakul.

Az a harcos, aki túlságosan bízik az eszében, lebecsüli ellenfele erejét.

A harcos (...) elfogadja, hogy ellenségei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát, kitartását és ítélőképességét. Ők sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért.

Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát.

A megbánás valóban öl: lassan felemészti a lelkét annak, aki egyszer valami rosszat tett.

A világ tükör, és minden embernek a saját arcvonásait tükrözi vissza.

Eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy. Ez azt jelzi, hogy még él a lelked.

A cél nem szentesíti az eszközt. Mert célok nem léteznek, csak eszközök. Az élet ismeretlentől ismeretlenig hajt.

Mindenki, az égvilágon mindenki kérni akar tőlem valamit. Ezért dicsérnek, hízelegnek és fölajánlják azt, amire szerintük szükségem van. Holott másra sem vágyom, mint hogy végre egyedül legyek.

Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat. Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit.

Jó, ha hagyjuk, hogy a szívünk szép lassan meggyógyítsa a maga sebeit. De az nem jó, ha azért vonulunk el és merülünk mély meditációba, nehogy gyengének gondoljanak. Mindannyiunk lelkében él egy angyal és egy ördög, akik nagyon hasonlítanak egymásra. Ha valamilyen nehézség előtt állunk, az ördög a magányos töprengést javasolja, hogy megmutathassa, milyen sebezhetőek vagyunk. Az angyal viszont gondolkodásra serkent, és néha emberi szájat vesz igénybe, hogy azon keresztül szólhasson hozzánk. A fény harcosa megtalálja az egyensúlyt a magány és a másokra utaltság között.

Isten minden lépésedet végigkíséri, és nyugtalan, mert látja, hogy nem veszed észre az élet csodáját.

A férfiak nagyon furcsák. (...) Megüthetnének, ordítozhatnának, megfenyegethetnének, de ők rettenetesen félnek. Félnek egy nőtől. Nem feltétlenül attól, akit elvettek feleségül, de mindig akad egy, akitől rettegnek, és aki aláveti őket minden szeszélyének. Ha más nem, akkor a saját anyjuk.

Ma imádnak, holnap pedig megköveznek és keresztre feszítenek minden bűntudat nélkül.

Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább.

Ilyen a világ: mindenki úgy beszél, mintha mindent tudna, és ha van merszed kérdezősködni, kiderül, hogy nem is tudnak semmit.