Paulo Coelho

Vicces, hogy amikor az ember egy városban lakik, mindig azt gondolja, hogy ráér még megismerni - és addig halogatja az ismerkedést, míg a végén egyáltalán nem ismeri meg.

Csak azért zavarja őket a látvány, mert szívesen lennének a helyükben. Ez a botrányok lényege.

Minél boldogabbak lehetnének az emberek, annál boldogtalanabbak.

Megpróbálhatunk előírásokat követni, uralkodni az érzéseinken, megpróbálhatjuk előre eltervezni a cselekedeteinket - de ostobák vagyunk, ha így cselekszünk. Úgyis a szív dönt, és csakis az ő döntése számít.

A fény harcosa tudja, mi az, amiért érdemes harcolni. Megérzései és hite alapján cselekszik. De vannak emberek, akik olyan harcba hívják, ami nem az övé, olyan harcmezőre, amit nem ismer vagy ami egyszerűen nem érdekli. Az ilyen emberek olyan küzdelmekbe akarják bevonni a harcost, melyek nekik nagyon fontosak, de neki nem jelentenek semmit. Ezek gyakran hozzá nagyon is közel álló emberek, akik szeretik őt, bíznak az erejében, és mindenáron meg akarják szerezni a segítségét. Ilyenkor mosolyog, és biztosítja őket a szeretetéről, de nem fogadja el a kihívást. Az igazi harcos egyedül választja ki magának a harcmezőt.

Hogy szép volt, azt sosem vettem észre. Azért sírok, mert amikor fölém borulva rám vetette pillantását, láttam, hogyan tükröződik szemének mélyén az én szépségem.

Az, aki csak a fényt keresi és közben kitér a felelősség alól, az sosem lel rá a megvilágosodásra. Éppúgy, mint az is, aki hosszan néz a napba, végül megvakul.

Nem tudjuk, miért sodort minket az áramlat éppen ahhoz a szigethez, ahová sodort, és miért nem ahhoz, ahova eredetileg el akartunk jutni.

Fölfedeztem, hogy sokkal jobb vagyok és sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam, s a kor csak az olyan emberek lépteit lassítja meg, akiknek soha nem volt bátorságuk a saját ritmusukban menetelni.

Nem vettem észre a változásokat. Azt hittem, hogy minden rendben, hogy a rossz majd elmúlik, csak idő kérdése.

Jobb kiugrani egy helyzetből, akkor is, ha kicsit megégünk, de élünk, és készek vagyunk a cselekvésre.

Nem teszem meg azt, ami a legkézenfekvőbb lenne: nem próbálok meg találkozni vele, mert nekem az kell, hogy ő keressen föl engem.

Az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának.

A Világlélek az emberek öröméből táplálkozik. Vagy a bánatból, az irigységből, a féltékenységből. Az ember egyetlen kötelessége, hogy beteljesítse személyes Történetét.

Boldog voltam, és a boldogságomat terjesztettem magam körül. Az emberek örültek nekem, amikor látták, hogy jövök.

Nem fogok többé hinni az emberekben, mert egy ember becsapott. Gyűlölni fogom azokat, akik elrejtett kincset találnak, mert én nem találtam meg az enyémet.

A harcos arra törekszik, hogy minél jobban megismerje képességeit. Mindig ellenőrzi fegyverzetét, ami három dologból áll: hitből, reményből és szeretetből.

A fény harcosának szüksége van a szerelemre. A szeretet és a gyöngédség éppen olyan elemi szükségletei, mint az evés, az ivás, és a Jó Harc. Ha a harcost nem teszi boldoggá a naplemente, tudja, hogy valami baj van. Ha így érzi, leteszi fegyverét, és elindul, hogy társat keressen magának, akivel együtt gyönyörködhet az alkonyatban.

Nem lep meg, hogy egyre többen érdeklődnek a pogány hagyományok iránt. Miért? Mert az Atyaisten képéhez mindig a szigor és a kultusz fegyelme társul. Ezzel ellentétben az Anyaisten a szeretet elsőbbségét hangsúlyozza minden általunk ismert tiltás és tabu felett.

A pogány hagyományokban a természet kultusza nagyobb hangsúlyt kap, mint a szent könyvek ismerete: az Istennő benne van mindenben, és minden benne van az Istennőben, vagyis minden az Istennő része. A világ pedig csak az Ő jóságának a kifejezése.

Azt mondom, hogy inkább hívjanak minket továbbra is cigányoknak, de számoljanak le a legendákkal, amelyek bemocskolnak minket a világ színe előtt!

Mindenünk megvolt, csak az az egy nem, amire a legjobban vágytunk: nem született gyermekünk. Így hát voltaképpen nem volt semmink.

Ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!

A sötétben bármit el tudunk képzelni, de általában csak a fantomjainkat képzeljük el.

Az igazi Hagyomány ez: a mester sohasem mondja meg a tanítványának, hogy mit csináljon. Csak útitársak ők, akik együtt szembesülnek a rácsodálkozás nehéz élményével, amikor ajtók csukódnak be, és horizontok nyílnak meg előttük, amikor az észlelés állandó változásban van, amikor a folyók keresztezik az útjukat - amelyeken nem átkelni kell, hanem végigmenni.

- Ezek szerint amellett, hogy elfogadod, amit csinálok, még segíteni is akarsz? - Igen (...). Akkor is, ha nem értelek, akkor is, ha néha úgy szenvedek, ahogy a Szűzanya szenvedett egész életében, akkor is, ha te nem vagy Jézus Krisztus, de üzeneted van a világ számára. Melletted vagyok, és azt akarom, hogy te győzz.

Mindannyian tartozunk annyival a szeretetnek, hogy megengedjük neki: olyan formában nyilvánuljon meg, amilyenben akar.

Képes vagyok szeretni és tisztelni azt az embert, akit nem kedvelek.

A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.

Soha többet nem állok szóba a sötétebbik felemmel.