Carl Gustav Jung

Elismerem, nem könnyű megtalálni a helyes formát, de ha megtaláljuk, sikerül valami egészet csinálni magunkból, és azt hiszem, ez az élet értelme.

Van egy szép, régi történet egy rabbiról, akitől megkérdezte egyik tanítványa: Azelőtt éltek olyan emberek, akik színről színre látták Istent; miért nincsenek ma is ilyenek? Mire a rabbi így válaszolt: Mert ma senki nem tud olyan mélyre hajolni. Bizony, le kell hajolnunk valamelyest, ha a folyamból akarunk meríteni.

Attól tartok, hogy még a megnyilvánult igazságnak is tovább kell fejlődnie. Minden, ami él, változik. Nem kellene megelégednünk a megváltoztathatatlan hagyományokkal.

Az emberi élet figyelemre méltó paradoxona, hogy épp az, amitől a leginkább félünk, a legnagyobb bölcsesség forrása. Legnagyobb balgaságunk a legjobb elrugaszkodási pontunk. Senki sem válhat bölccsé anélkül, hogy ne lenne szörnyen ostoba. Erósz révén tanuljuk meg az igazságot, bűn révén az erényt.

Az életnek a kiteljesedéséhez nem tökéletességre, hanem teljességre van szüksége. Ehhez hozzátartozik a testbe fúródó tövis, tökéletlenségünk megszenvedése, amely nélkül nincs út sem előre, sem vissza.

Fontos, hogy legyen valamilyen titkunk, és sejtsük, hogy van nem tudható dolog is. Ez némi személytelenséggel, egyfajta numinózummal tölti be az életet. Aki sohasem tapasztalta, fontos dolgot mulasztott el. Kell az embernek éreznie, hogy egy bizonyos tekintetben titokzatos világban él, amelyikben megeshetnek és megtapasztalhatók soha meg nem magyarázható dolgok is, nemcsak olyanok, amelyek a várakozásnak megfelelően történnek. Beletartozik ebbe a világba a váratlan és a hallatlan. Csakis így teljes az élet.

Az az ember, aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha.

Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!

A valódi személyiségnek mindig megvan a rendeltetése, és hisz benne... Ha valakinek rendeltetése van, annak eredeti értelme az: egy hang megszólította s valamire rendelte őt.

Ha az ember az individuáció útját járja, ha éli az életet, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá - egyetlen pillanatban sem -, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképp nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.

A felnőttség kritériuma (...) nem az, hogy az ember valamely szektához, csoporthoz vagy néphez tartozik, hanem az, hogy alá tudja vetni magát saját önállósága szellemének.

Nem nekünk vannak titkaink, hanem az igazi titkok birtokolnak minket.

A szerelem nem olcsó dolog, s őrizkednünk kell attól, hogy magunk tegyük olcsóvá. Rossz tulajdonságaink - az egoizmusunk, a gyávaságunk, úgynevezett tapasztaltságunk, zsugoriságunk - mind arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy ne vegyük komolyan a szerelmet. A szerelem azonban csak akkor jutalmaz meg bennünket, ha komolyan vesszük.

Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.

Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A nyugati ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a szenvedést leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.

Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.

Soha nem erőszakolom, ha valaki nem akarja a maga útját járni és magára is átvállalni a felelősséget. Nem vagyok hajlandó arra az olcsó feltevésre, hogy csupán közönséges ellenszegülésről van szó. Az ellenszegülés - főként, ha makacs - figyelmet érdemel, mert sokszor afféle intő jel, amely fölött nem szabad elsiklani. A gyógyító elem lehet méreg is, amit nem mindenki bír el, vagy halállal végződő műtét, ha valami ellene szól. Ha a legszemélyesebb dologról, a belső átélésről van szó, akkor a legtöbben megrettennek, és sokan megszöknek.

Lenni annyi, mint tenni és teremteni.

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.

Egyéni életünk nem illúzió. Annak ugyanúgy van érvényessége.

Arra a megfigyelésre tettem szert, hogy egy célirányos élet általában jobb, gazdagabb, egészségesebb, mint egy céltalan, és jobb az idővel előre tartani, mint az idő ellen visszafelé lépkedni.

Az utolsó maradványa valami isteninek az ember becsületes igyekezete.

A kételkedés az élet koronája, mert benne együtt van az igazság és a tévedés. A kételkedés élet, a valóság olykor halál és stagnálás. Amikor kételkedünk, akkor legnagyobb az esélyünk arra, hogy az élet sötét és világos oldalait egyesítsük egymással.

Amikor az ember le tud mondani a rettentő élni akarásról, s úgy érzi, mintha feneketlen ködbe hullana, akkor kezdődik az igazi élete mindazzal, amire rendeltetett, és amit soha nem ért el. Ez valami kimondhatatlanul nagy dolog.

A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.

Jó okom van feltételezni, hogy a dolgok nem érnek véget a halállal. Úgy tűnik, mintha az élet közjáték volna egy hosszú történetben.

Minden káoszban van kozmosz (ékesség, rend, tisztesség) is, minden rendetlenségben rend is rejlik, s minden önkényben folyton ott a törvény, mert mindaz, ami hat, ellentéten alapszik. Ennek fölismeréséhez a megkülönböztető emberi értelemre van szükség.

Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.

Okvetlenül meg kell tanulnunk, hogy valami jó lehet rossz, és valami rossz lehet jó is. Ha önök jóra gondolnak, azt a viszonylagosság értelmében kell venniük. (...) Lélektani szempontból nézve a jó mindenképp valami rosszhoz mérten jó. Eredetileg a jónak és a rossznak ez az érzése a kedvezőt vagy a kedvezőtlent jelölte meg. Így például egy törzsfőnököt egyszer megkérdeztek: mi a különbség jó és rossz között. Azt felelte: ha ellenségem feleségét elrabolom magamnak, az jó. De ha egy másik törzsfőnök rabolja el az én feleségemet, akkor az rossz. Így nem az erkölcsös és az erkölcstelen között tesznek különbséget, hanem kedvező és kedvezőtlen között. A babonás beállítódás mindig azt kérdi: kedvező? Az értelem ezen a ponton igencsak felfigyel. Az erkölcsfogalom ezzel szemben csak nagyon későn jött létre.

Arcátlan vakmerőség azt képzelnünk, hogy mindig meg tudjuk mondani, mi a jó vagy rossz a páciensnek. Valami talán tényleg rossz számára, de mégis megteszi, amiért aztán lelkifurdalást is érez. Ez az illető számára - gyógyászatilag nézve, tehát tapasztalatilag - nagyon jó lehet. Talán meg kell élnie a rosszat, elszenvedve annak hatalmát, mert csak így képes végre feladni másokkal szembeni farizeusságát. Talán maga a sors vagy a tudattalan, avagy Isten - nevezzék, ahogy akarják - kénytelen amúgy jó alaposan elgáncsolni, belelökni a mocsokba, mert csak egy ilyen erőteljes élménynek lesz foganatja, ez segít levetkőzni gyermetegségét s teszi érettebbé.