Carl Gustav Jung

Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik figyelembe, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni a gyerekcipőit. Egy harmincéves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják, hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az öreg pedig, aki nem tud figyelni a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkára, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, géphez hasonlóan ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté válik. Micsoda kultúra az, amely ilyen árnyalatokra tart igényt!

Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.

Ma már nem lehet egy szállodában vagy egy étteremben értelmes beszélgetést folytatni ebéd közben vagy egy csésze tea mellett, mert szavainkat elnyeli a muzsika. Nemrégiben egy New York-i hotelben leültem beszélgetni egy amerikai professzorral. De sehogyan sem ment a dolog, végül föladtuk. Semmi kifogásom a zene ellen a maga helyén és idejében, manapság azonban szinte üldözi az embert. (...) Ámde még rosszabb, ha klasszikusokat játszanak háttérzene gyanánt, mondjuk Bachot. Bach Istennel társalkodik, s egészen magával ragad a muzsikája. De le tudnám ütni azt, aki Bachot szólaltat meg banális környezetben.

Különbözőek az embereket mozgató szükségletek és kényszerek. Ami egyiküknek megváltás, az másikuknak börtön.

Az orvosi tekintéllyel el lehet boldogulni a hiszékeny embereknél, de a kritikus tekintet számára mindig talminak látszik az ilyen siker. Ebből fakadt az is, hogy az orvos-pszichoterapeuták előfutárai, a papok tekintélye is igen megtépázódott - főként a műveltebb emberek körében. A nehezebb esetek nem mások, mint emberi megmérettetések, úgy a páciensnek, mint orvosának.

Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.

Az életben egyáltalán nem az a fontos, hogy az embernek igaza legyen, hanem az, hogy a maga dolgát előbbre vigye.

Az életnek egy-kettőre vége, és utána már semmit sem kapunk, akár vidámak voltunk, akár szomorúak.

Az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, de vajon a leszálló ágának miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halála miért nem?

Az elviselhetetlennek tűnő konfliktus azt bizonyítja, hogy Ön helyesen él. A belső ellentmondás nélküli élet ugyanis vagy csupán fél élet, vagy túlvilági élet, de az csak angyaloknak jár. Isten azonban jobban szereti az embereket, mint az angyalokat.

Csak az egyes emberben töltheti be értelmét az élet.

Mindig van hiba a kristályban. A tökéletességet soha nem érjük el.

A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik.

Mindenki szenved, amíg az élet kaotikus sodrában úszik.

Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg; hogy megoldódjanak, el kell viselni őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik; azután az ellentétpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. Egyezz ki ellenségeddel! - a külsővel és a belsővel! Ez a probléma!

Miként a testnek szüksége van táplálékra, és nem is akármilyenre, hanem csakis a neki megfelelőre, akként szüksége van a pszichének is léte értelmére.

Az élet nagy problémáit nem lehet megoldani, túl kell élni.

És mégis olyan sok minden van, ami csodálattal tölt el: a növények, az állatok, a felhők, a nappal és az éjszaka és az emberben rejlő örök lényeg. Minél bizonytalanabbá váltam önmagamban, annál erősebb rokonságot éreztem a dolgokkal. Igen, úgy érzem, mintha az az idegenség, amely oly sokáig elválasztott a világtól, átköltözött volna belső világomba, és váratlanul kinyilvánította volna, hogy magamnak vagyok ismeretlen.

Egy adott időpontban született dolog magán viseli a pillanat valamennyi sajátosságát.

Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé néz, fölébred.

Semmit sem tudunk megváltoztatni anélkül, hogy elfogadnánk.

Szabad akarat az, amikor az ember azt teszi, amit tennie kell.

Hogy mi a lélek, azt éppoly kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elég nagy titok ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, mennyi az én része a világban, és mennyi a világ része az énben.

Ha ellene vagy, mellette vagy.

Nem szabad túlzottan komolyan vennünk a pszichológiai elméleteket. A pszichológia nem vallásos hitvallás, hanem nézőpont, és ha emberi módon gondolkodunk erről, akkor megérthetjük egymást.

Az élet komoly problémái soha nem oldódnak meg teljesen. Ha valaha is úgy tűnne, hogy ez a kijelentés mégsem igaz, akkor az biztos jele annak, hogy valami elveszett. Úgy tűnik, egy probléma értelme és célja nem a megoldásban rejlik, hanem abban, hogy szakadatlanul dolgozunk rajta.

Ne tegyünk úgy, mintha a világot kizárólag az értelmünkkel fognánk fel; érzéseink éppúgy segíthetnek a megértésben.

Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek árnyoldala is van, amely nemcsak apró gyöngeségekből és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú.

Mindenfajta projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást és ezáltal megfoszt bennünket a valódi kapcsolatok minden lehetőségétől.

A tudomány tisztában van vele, hogy nem birtokolja az igazságot, ezért keresi azt, az egyház tudja, hogy birtokában van az igazságnak, ezért nem is keresi azt.