Carl Gustav Jung

Ha az ember meghasonlott önmagával, és ezt nem tudja, akkor illúziói vannak; ha azonban tudja, hogy meghasonlott önmagával, eljutott az individuáció fokára. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.

A legkisebb dologért, ha értelme van, mindig érdemesebb élni, mint az értelem nélkül való legnagyobbért.

Éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet.

Mi a nagy álom? A nagy álom sok kis álomból és az alázatnak, az álom jelzései előtt való meghódolásnak sok aktusából áll. A nagy álom a jövő és annak az új világnak a képe, amelyet még nem értünk.

Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.

Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

A teli kelyhet szépen üríteni ki, ugyan kinek sikerülne ez?

Van azonban elérhető cél is, ez pedig az egyéni személyiség fejlesztése és megérlelése. És mivel meg vagyunk róla győződve, hogy az egyén az élet hordozója, az életet szolgáltuk, ha sikerült egy fát is gyümölcsözővé tennünk az ezer terméketlenül maradt között. Aki azonban arra törekszik, hogy mindent fölneveljen, ami csak nőni akar, hamarosan rájöhet arra, hogy mindig a gyom nő a leggyorsabban, és hamarosan elborít mindent. Ezért gondolom, hogy a pszichológiának az a legnemesebb feladata jelenünkben, hogy az egyén fejlődésének célját szolgálja szakadatlan. Igyekezetünk a természet igyekezetét követi abban, hogy az egyén kibontakoztathassa élete teljességét, hiszen az élet is csak az egyénben lelheti meg értelmét, nem pedig az aranyozott ketrecben gunnyasztó madárban.

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.

A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható csírafelépítményekből, és csak amit teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és rosszat csalogat elő; olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben. Eleinte nem tudjuk, milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz készülődik bennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és csupán este lesz világos, mit kezdett el a reggel.

Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.

A nyájban nincs kétely, és a nagyobb tömeg mindig a jobbik igazság birtokosa - de a nagyobb katasztrófák is benne gyökereznek.

A tulajdonképpeni tömegember elvi alapon nem lát be semmit, és erre egyáltalán nincs is szüksége, mert az egyetlen, aki hibát követhet el, az a nagy Anonimus, akit konvencionálisan "államnak" vagy "társadalomnak" neveznek.

Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.

A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.

Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű kényszer hatására jöttek létre. Amit írtam, belülről támadott rám. Szóhoz juttattam az engem mozgató szellemet. Soha nem számítottam arra, hogy írásaim nagy visszhangra lelnek. Kortársi világom kompenzációját képviselik mind, és ki kellett mondanom, amit senki sem akar hallani. Ezért éreztem magamat, helyzetemet, kivált eleinte, olyan reménytelennek. Tudtam, hogy az emberek elutasítóan reagálnak majd, mert nehéz dolog a tudatos világ kompenzációját elfogadni. Ma kijelenthetem: valóságos csoda a sikerem, több, mint amire valaha is számítottam. De a fő dolognak mindig azt tartottam, hogy kimondtam, amit ki kellett mondanom. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem tellett. Ez persze lehetett volna több és jobb is, de nem az én képességem szerint.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.

Bizonyos dolgokat az életben úgy kell megélnünk, mintha azok arra lennének rendeltetve, hogy érett gyümölccsé legyenek, s ha mégsem érnek meg, akkor hát elejtjük őket. Játékosan kell őket felfognunk, gyermeki módon, előítéletek nélkül. Mihelyt előítéleteink vannak, bizonyos lehetőségeket kizárunk, s életünk nem gazdag többé.

Élet és szellem két olyan hatalom vagy szükségszerűség, amelyek közé az ember be van ékelődve. Életének a szellem adja meg az értelmét és a legnagyobb kibontakozás lehetőségét. A szellem számára azonban elengedhetetlen az élet, mert igazsága semmit sem ér, ha nem tudja kiélni.

A nagy életproblémák sohasem oldhatók meg mindörökre. S ha egyszer úgy tűnik, hogy megoldódtak, az mindig veszteség. Értelmük és céljuk - úgy látszik - nem a megoldásukban rejlik, hanem abban, hogy szüntelenül munkálkodjunk rajtuk. Csak ez óv meg elbutulástól és megkövüléstől.

Némely férfi megátalkodott bűnös. Az ilyenek racionális dolgokban hisznek, mert ezekről az élet megmutatta, mit érnek; racionális eszközökkel kerestek egy csomó pénzt, s természetesen hisznek benne; hiszik, hogy mindent meg lehet venni. Ezért is annyira hipochondriások. Nemrégiben láttam egy ilyen esetet. Egy nagy üzletember összeomlott és hipochondriás elméleteket gyártott; folyton a világot járta, hogy találjon egy orvost, aki meg tudja gyógyítani. Úgy vélte, betegsége feltétlenül gyógyítható, mivel mindent meg lehet venni, s ezért valahol kell lennie egy ilyen nagy orvosnak. Biztosított róla, hogy bármekkora honoráriumot kifizetne, ha kezelném őt. Annyi pénzt kérhetnék, amennyit csak akarok. Szerinte a dolog pénzzel elintézhető, s ha mégsem, hát csak azért, mert nem elég a felkínált pénz. Emlékszem egy másik gazdag emberre is, aki nem hitt a halálban. Ő is úgy gondolta, hogy az életet meg lehet vásárolni, s hogy a rokonának, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, nem kellene meghalnia. Mintha senkinek sem kellene meghalnia, ha megfizeti a legjobb orvosokat és kórházakat, mert meg tudja engedni magának, hogy életben maradjon.

Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre közelebb vitt Istenhez. Ma már megingathatatlan meggyőződésem, hogy létezik Gondviselő. Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét. Ezért nem azt mondom, hogy hiszek Isten létezésében - tudom, hogy Ő létezik.

Az embernek harmóniában kell élnie önnön természetével. Ehhez előbb meg kell ismernie önmagát, majd a felismert igazságokhoz kell igazítania az életét. Mit szólna például egy vegetáriánus tigrishez? Nyilván azt mondaná, hogy csapnivaló egy tigris ez.

Az ember (...) csak akkor dönthet a saját útja mellett, ha azt tartja a legjobbnak a maga számára. Ha valamilyen más utat jobbnak tartana, akkor azt élné és fejlesztené a saját útja helyett. A többi út erkölcsi, társadalmi, politikai, filozófiai és vallási természetű konvenció. Az a tény, hogy a konvenciók mindig virágoznak valamilyen formában, azt bizonyítja, hogy az emberek elsöprő többsége nem a saját útját, hanem a konvenciót választja, s ennek következtében nem önmagát fejleszti, hanem egy módszert, s vele a saját teljességének rovására egy kollektívumot.

Amikor először látogattam Észak-Amerikába, megdöbbenve vettem észre, hogy nem voltak sorompók a vasúti átjárókban és védősövények a sínek mentén. Távoli vidékeken a síneket még gyalogútnak is használták. Amikor hangot adtam a megdöbbenésemnek, a következő választ kaptam: csak a hülye nem tudja, hogy a síneken negyven és száz mérföld közötti sebességgel közlekednek a vonatok. Az is feltűnt, hogy semmi sem tilos, hanem egyszerűen csak not allowed, tehát nem szabad, hiszen az embert a legudvariasabban kérték, hogy Please don`t... Ezek és hasonló benyomásaim abba a felismerésembe sűrűsödtek össze, hogy az amerikai közéletben az intelligenciára apellálnak és azt várják el; Európában ellenben a butaságra alapoznak. Amerika az értelmet követeli meg és támogatja, Európa pedig hátranéz, hogy lépést tartanak-e a buták is. Sőt még rosszabb a helyzet: az európai kontinens gonoszságot feltételez, s ezért kiáltja mindenkinek a parancsoló és tolakodó tilos-t, míg Amerika a jó szándékhoz fordul.

Azt talán sokan elismerik, hogy szükség van önismeretre és józan észre, de csak nagyon kevesen tartják magukra nézve is kötelezően érvényesnek e szükségleteket.

A szeretet problematikája az emberiség nagy szenvedéseihez tartozik, és senkinek sem kell szégyenkeznie amiatt, hogy ő is megfizeti a maga részét.

Egy mitológia nélküli emberiség egyszerű statisztikai adat, átlag. Természettudományunk a nagy átlagokkal dolgozik, mindent átlagokra bont le, ám az igazság az, hogy az életet hús-vér emberi lények és nem számoszlopok viszik tovább. A statisztika minden egyedi jellegzetességet kiöl az életből, ami roppant lehangoló és egészségtelen. Megfosztja az embereket önbecsülésüktől, legfontosabb élettapasztalataiktól, melyek révén megtapasztalhatják önnön értékeiket és személyiségük teremtő erejét.

Az ember rabjává válhat egy elragadtatottságnak, ha nem érti meg idejében, miért vált elragadtatottá. Meg kellene egyszer kérdeznie magától: Miért ragadott úgy el ez a gondolat? Mit jelent ez rám nézve? Egy ilyen szerény kételkedés megóvhat bennünket attól, hogy saját eszméinknek maradéktalanul és örökre rabja legyünk.