Carl Gustav Jung

(Kesswil, Svájc, 1875. július 26. – Küsnacht, Svájc, 1961. június 6.) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus.

Magyar180 Română1
Valamit felfogni nem más, mint a szándékunknak megfelelő mértékben megismerni.
A vallás tulajdonképpen a lelki szenvedés gyógyítására volna hivatott. Én mindig síkraszálltam ezért az eszméért, orvosi területen is.
Az anya-gyermek kapcsolat bizonyosan a legmélyebb és leglényegesebb kapcsolat, amelyet ismerünk; hiszen a gyermek egy ideig úgyszólván része az anyai testnek!
Az egyetlen ember, aki valóban megért bennünket, az anya.
A szülőknek tudniuk kell, hogy ők a fák, amelyekről a gyümölcsök ősszel lehullanak.
Rendkívül rossz szolgálatot tesz gyermekének az az anya, aki önmagát igyekszik megtestesíteni a gyermekben anélkül, hogy egyszer is figyelembe venné, hogy a gyermek nem csupán afféle toldaléka, tőle függő teremtmény, hanem új és individuális lény, gyakran olyan jellemmel felruházva, amely alig hasonlít a szülők jellemére, sőt adott esetben riasztóan idegenszerűnek látszik.
A szeretet egymagában mit sem használ, ha nem párosul értelemmel.
Nem tudjuk megmondani, hogy miért, egyszerűen csak tény, hogy bölcs dolog úgy gondolkodni, ahogy a régiek szoktak; ha nem így cselekszünk, az tetszhet nekünk vagy racionalizmusunknak, de valamit elvesz a világból.
Nem kellene úgy tennünk, mintha csak az értelem által értenénk meg a világot. Az értelem ítélete az igazságnak csak egy része.
Az ember nem az által világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem az által, hogy tudatosítja a sötétséget.
A szenvedést le kell győzni. Ez csak akkor lehetséges, ha magunkra vállaljuk. Ezt tanuljuk a keresztet hordozó Krisztustól.
Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket.
Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak soha nem mutatunk. (...) Ám a tükör a maszk mögé lát.
Életünk olyan, mint a napjárás. Reggel a nap ereje folytonosan növekszik, s végül izzón és a forróságot árasztva eléri a delelőpontot. Ezzel el is kezdődik az ellentétes irányú folyamat. A nap folytonos haladása már nem az erő folytonos gyarapodását, hanem az erő fogyatkozását jelenti. Ezért fiatal emberként mások a feladataink, mint idős emberként.
Minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít saját magunk megértéséhez.
Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.
Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk.
Ha szeretnénk valamit egy gyermekben megváltoztatni, először meg kell vizsgálnunk, hogy nem olyasmiről van-e szó, amit saját magunkban kell megváltoztatni.
A látásod kitisztul, amint a szívedbe tekintesz.
Az emberhez nem szólnak hangok a kövekből, növényekből vagy állatokból, és ő sem hiszi, hogy hallják, ha beszél hozzájuk. Kapcsolata a természettel megszűnt, és ezzel kiveszett belőle az a mély érzelmi energia is, amelyet e kapcsolat táplált.
Aminek ellenállsz, az nem csupán fennmarad, hanem még nagyobbra nő.
A cipő, amely tökéletesen illik az egyik ember lábára, szorítja a másikét. Mindannyian másra születtünk, más feladattal, ami semmivel sem helyettesíthető.
Csak érzelmekkel lehet átváltoztatni fénnyé a sötétséget és cselekvéssé az apátiát.
A tömeg hisz, és nem gondolkodik.
Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.
Mutass nekem egy épeszű embert, és én kigyógyítom belőle.
Nincs olyan boldog élet, amelyben ne lenne egy kevés sötétség is. A boldogság nem jelent semmit, ha nem ellensúlyozza bánat. Nincs jang jin nélkül.
Éppen annyi nappal létezik, amennyi éjszaka, és az egyik éppolyan hosszú, mint a másik, évről évre. Még a boldog élet sem lehet híján némi sötétségnek, a "boldogság" szó is elveszítené jelentését, ha nem ellensúlyozná a szomorúság.
Antropológusok gyakran leírták, mi történik akkor, ha valamilyen primitív társadalmi rendben a szellemi értékeket kiteszik a modern civilizáció rohamának. Az emberek elvesztik az életük értelmébe vetett hitet, társadalmi rendjük felbomlik, és ők maguk morálisan tönkremennek. Mi ma ugyanilyen helyzetben vagyunk. De sohasem értettük meg, mit veszítettünk el.
Bármilyen büszkék vagyunk is rá, hogy uralkodunk a természet fölött, még mindig áldozatai vagyunk a természetnek, mivel még nem tanultuk meg, hogy önmagunkat ellenőrzés alatt tartsuk. Lassan, de látszólag kikerülhetetlenül haladunk a pusztulás felé.