Carl Gustav Jung

Az a cipő, amelyik az egyik embernek jó, a másikat nyomja, vagyis nincs általánosan érvényes életrecept.

Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el.

Néha valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert a sorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes embereket nem menthetnek meg attól, hogy szörnyű képtelenségeket kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszem tőlük ezeket, az értékeiket vesztik el.

A tudat szűk keretek között mozog, beszorítva a kezdet és a vég közti rövid időtartamba, amelyet ráadásul még körülbelül egyharmaddal megrövidít a periodikus alvás. A test élete valamivel tovább tart, mindig korábban kezdődik, és igen gyakran később szűnik meg, mint a tudat.

A kezdet és vég minden folyamat elkerülhetetlen aspektusa. De rendkívül nehéz meghatározni, hol kezdődik és hol szűnik meg valami, mivel az események és a folyamatok, a kezdetek és a végződések a szó pontos értelmében sehol sem osztható kontinuumot alkotnak.

Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.

Tapasztalatom szerint épp azok a fiatalok, akik félnek az élettől, szenvednek később éppúgy a halálfélelemtől.

Nem tudjuk kirántani az embereket a sorsuk kezéből, ahogy a medicinában sem tudjuk meggyógyítani azt a pácienst, akit a természet halálra szánt.

A pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos ne törekedjen mindenáron a gyógyításra. Végtelenül óvatosnak kell lennie, hogy ne erőltesse rá saját akaratát és meggyőződését a páciensre. Adnia kell neki bizonyos mértékű szabadságot.

Olyanokat, akiknek hosszú életet kívántunk volna, életük virágjában ragad magával a halál, semmirekellők pedig magas kort érnek meg. Kegyetlen valóság ez, nem jó, ha áltatjuk magunkat.

Az emberi élet nagy döntései többnyire sokkal inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannak alávetve, mint a tudatos önkénynek vagy a jó szándékú bölcsességnek.

Habár a természet maga lerontja azt, amit épített, de azután újra felépíti.

Képesnek kell lennünk rá, hogy bizonyos dolgokról azt mondjuk: "Meg fogom próbálni, még ha meg vagyok győződve is róla, hogy tévedés lehet." Csak ha így élünk, tudunk valamit kezdeni az élettel.

Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit szétosztott?

Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak - csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok.

A kultúra folyamata nem más, mint az emberben lakozó állati egyre növekvő mértékű megfékezése; domesztikációs folyamat ez, amely nem valósítható meg a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül.

Mi haszna az olyan erkölcsösségnek, amely tönkreteszi, összetöri az embert?

Minél inkább vak a szeretet, annál inkább alá van rendelve az ösztönöknek, és annál inkább fenyeget romboló következményekkel, mivel a szeretet hajtóerő, amelynek alakra és irányra van szüksége.

A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele.

A tudományos ész kirekesztette az embert világunkból. Az ember elszigetelten áll a kozmoszban. Már nincs beleszövődve a természetbe, érzelmileg már nem vesz részt a természeti eseményekben, amelyek hajdanában szimbolikus jelentőségűek voltak számára. A mennydörgés már nem Isten hangja, a villám sem az ő bosszúálló ágyúgolyója. A folyóban nem lakozik szellem, a fa nem jelent emberi életet, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyet sem lakja valamilyen nagy démon. A dolgok sem beszélnek már hozzánk, és mi sem beszélünk a dolgokkal úgy, mint kövekkel, forrásokkal, növényekkel vagy állatokkal.

A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg, mit kell tennünk. Ha nem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk.

A természet senkinek sem tesz javaslatokat.

Az álmok felkészítenek bizonyos helyzetekre, hírt adnak róluk vagy figyelmeztetve óvnak tőlük, gyakran még mielőtt azok valóságos tényékké válnak.

A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.

Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak.

Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy észszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond.

A halál (...) az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás.

A neurózis az ember meghasonlása önmagával.

Az emberek érzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis.

Mindnyájan olyanok vagyunk, mint a parányi májsejt, amely elvándorolt a helyéről. A parányi májsejt kereket old és vándorol mindenféle szövevényeken át. Elérkezik az agyhoz, és azt mondja: "Ez igen kellemes, magasan fekvő hely, jó itt a levegő", de a szomszédai ráförmednek: "Eredj innen, nem vagy idevaló!", és kitaszítják a parányi sejtet; az pedig vándorol tovább a tüdőhöz, de ott ugyanarra a sorsra jut, mint az imént. Azt mondja: "Nagyon gonosz a világ, senki sem ért meg engem." Ha magát megértené, akkor tudná, hogy nem ott a helye!