Lev Tolsztoj

A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Különös, hogy mikor gyerek voltam, a nagyokhoz igyekeztem hasonló lenni, s amióta nem vagyok gyermek, gyakran gyerekhez szeretnék hasonlítani.

Csak azok az emberek érezhetnek nagy szomorúságot, akik nagyon tudnak szeretni is; de az a nagy szükség, hogy szeressenek, szolgál egyetlen ellenszerül bánatukra, és ez gyógyítja meg őket.

Meg vagyok róla győződve, hogy az ember lelki irányának fejlődésére semmi sincs oly sújtó hatással, mint a külseje, és nem is annyira a külső maga, mint az a meggyőződés, hogy vonzó vagy visszataszító-e.

Vannak percek, amikor a jövő olyan komor színben jelenik meg az ember előtt, hogy nem meri lelki szemeit feléje irányítani, teljesen megszűnik benne a józan ész munkája, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy jövője nem lesz, és múltja nem volt.

Azt képzeltem, hogy kívülem senki és semmi sem létezik az egész világon, hogy a tárgyak - nem tárgyak, hanem képzetek, melyek csak akkor jelennek meg, amikor rájuk irányul figyelmem, és mihelyt megszűntem rájuk gondolni, ezek a képzetek nyomban eltűnnek. Szóval Schellinggel egyeztem abban a meggyőződésben, hogy nem a tárgyak léteznek, hanem a hozzájuk való viszonyom.

Az elvont gondolatok az embernek abból a képességéből származnak, hogy az öntudat, a lelkiállapot bizonyos pillanataiban átviszi őket az emlékezetbe.

Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! És most ez van. Már réges-rég nem szeret. S ahol a szerelem véget ér, ott kezdődik a gyűlölet.

Nekem az kellett, hogy az érzés irányítson bennünket az életben, és ne az élet irányítsa az érzést.

A nagyvilági befolyás olyan tőke, amellyel takarékoskodni kell, különben elfogy.

A legjobb, legbarátibb, legközvetlenebb kapcsolatokban is szükség van a hízelgésre és a dicséretre, amint a keréknek szüksége van a kocsikenőcsre, hogy jól forogjon.

Az emberi bűnöknek csupán két forrása van: a tétlenség meg a babona és (...) csak két erény van: a tevékenység meg az értelem.

A vonuló katonát éppúgy körülveszi, korlátok közé szorítja és viszi az ezrede, akár a tengerészt a hajója. Akármilyen messzire jut is, akármilyen különös, ismeretlen és veszélyes szélességekre vetődik is, mindig és mindenütt ott vannak körülötte ugyanazok a bajtársak, ugyanazok a sorok, (...) - és ugyanazok a feljebbvalók; mint ahogy a tengerész körül is mindig és mindenütt ugyanaz a fedélzet, ugyanazok az árbocok, ugyanazok a hajókötelek vannak.

A buta emberek különös szenvedélyt táplálnak az olyan következtetések iránt, amelyekre a maguk eszével jutottak.

A történelmi fatalizmus elkerülhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzuk az ésszerűtlen jelenségeket (vagyis azokat, amelyeknek ésszerűségét nem látjuk). Minél jobban iparkodunk ésszerűen magyarázni ezeket a történelmi jelenségeket, annál kevésbé ésszerűvé és érthetővé válnak.

Minden ember önmagáért él, megvan a szabad akarata, hogy elérje személyes céljait; érzi egész lényével, hogy most végrehajthatja-e, vagy nem hajthatja végre ezt vagy azt a cselekedetet; de ha végrehajtotta a cselekedetet, amelyet egy bizonyos időpontban végrehajt, visszavonhatatlanná, a történelem részévé válik, és akkor már nem akaratszabadság, hanem eleve elrendelés ütközik ki rajta.

Minden emberben két oldala van az életnek: a személyes élet, amely annál szabadabb, minél elvontabb az érdeklődési köre; és az elementáris, a társas élet, amelyben az ember elkerülhetetlenül teljesíti az elébe szabott törvényeket.

Az ember tudatosan él önmagának, de tudattalan eszközül szolgál az emberiség történelmi céljainak eléréséhez. A végrehajtott cselekedet visszavonhatatlan, és hatása, ha időben egybeesik millió más ember cselekedetével, történelmi jelentőségre tesz szert. Minél magasabb fokán áll valaki a társadalmi ranglétrának, annál többen vannak kapcsolatban vele, annál nagyobb hatalma van másokra, annál inkább szembetűnik minden cselekedetének eleve elrendelt, tehát kikerülhetetlen jellege.

Az uralkodó - a történelem rabja. A történelem, vagyis az emberiség tudattalan, közös, társas élete az uralkodók életének minden pillanatát a maga érdekében használja fel, mint céljainak egyik eszközét.

A katonákat csakis azért nevezik lángelmének, mert a hatalom fénye ragyogja be őket, a gazemberek nagy tömege pedig hízeleg a hatalomnak, és természetétől elütő, zseniális tulajdonságokkal ruházza fel.

Ne is legyen lángelme a jó hadvezér, sőt ne legyen semmilyen kiváló tulajdonsága sem; épp ellenkezőleg, csak hiányozzanak belőle a magasztosabb emberi tulajdonságok: a szeretet, a költészet, a gyengédség, a bölcselő, a fürkésző kételkedés. Legyen korlátolt, higgye szilárdan, hogy amit cselekszik, nagyon fontos dolog (máskülönben nem győzi türelemmel), mert csakis akkor lesz bátor hadvezér. Isten mentsen meg attól, hogy ember legyen, hogy megszeressen, megsajnáljon valakit, és elgondolkozzék azon, mi igazságos, mi nem.

Veszedelem közeledésekor mindig két hang beszél az ember lelkében, egyforma hangosan: az egyik józanul, mindig azt tanácsolja, hogy az ember jól fontolja meg, milyen természetű az a veszedelem, milyen eszközökkel szabadulhat meg tőle; a másik még józanabbul azt mondja, hogy túlságosan nehéz és kínzó a veszélyre gondolni, mivel az ember úgysem láthat előre mindent, és nem térhet ki a dolgok általános folyása elől, így hát jobb, ha elfordul a nehézségtől, mindaddig, amíg be nem következik, jobb ha arra gondol, ami kellemes. Magányában jobbadán az első hangra hallgat az ember, társaságban viszont a másodikra.

A háború a tétlen és könnyelmű emberek kedvelt mulatsága.

Ravaszság dolgában a buta ember mindig túltesz az okoson.

Nem lehet úrrá az ember semmin sem, amíg fél a haláltól. Aki pedig nem fél tőle, azé az egész világ. Ha nem volna szenvedés, az ember nem ismerne határt, és nem ismerné önmagát sem.

Az anyjuk vesztett méhek köpűjében már nincsen élet, de a felszínes tekintetű szem még ugyanolyan élőnek látja, mint a többit.

Szélcsendes, nyugodt időben minden főhivatalnok azt hiszi, hogy a hatáskörébe tartozó népességet csakis az ő erőfeszítései tartják mozgásban, és minden főhivatalnok éppen nélkülözhetetlenségének e tudatában látja fáradozásának, erőfeszítéseinek legjobb jutalmát. Világos, hogy mindaddig, amíg nyugodt a történelem tengere, a főhivatalnok, aki korhadt ladikját a nép hajójához csáklyázza - tehát őt mozgatják -, szükségképpen úgy érzi, hogy az ő erőfeszítése mozgatja a hajót, amelybe belekapaszkodott. De támadjon csak vihar, háborogjon csak a tenger, mozduljon csak meg maga a hajó, akkor már nem lehet tévedni. A hatalmas hajó megy a maga útján, mindentől függetlenül, a csáklya már nem éri el az útnak eredt hajót, és a főhivatalnok - az erő forrása, a hatalom birtokosa helyett immár csak jelentéktelen, haszontalan és gyenge ember.

A csőcselék iszonyú, undorító. Olyan, akár a farkas, csakis élő hússal lehet lecsillapítani.

Az éhes nyáj csapatban barangol a kopár mezőn, de tüstént feltarthatatlanul szétszéled, mihelyt dús legelőre bukkan.

Nincs bíróság hamisság nélkül.