Émile Zola

A művész semmit nem ér tehetség nélkül, de a tehetség semmit nem ér munka nélkül.

Ha valamit elrontottál, ne próbáld kijavítani. Csináld újra!

A pénz igazán keveset ad a boldogsághoz.

A nagy csapásokat mindig követik a mély álmok.

Az ember gyakran elkövet bevallhatatlan tetteket a boldogsága érdekében, anélkül, hogy valóban boldogabb lenne tőle.

Keserves dolog lemondani a szerencséről, amikor az ajtónkon kopogtat.

Az okoskodásból sosem lesz gyilkosság; gyilkos ösztön kell hozzá, hogy rávesse magát az áldozatra, éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja.

Ha egy házasságban mindkét fél a másik halálára spekulál, akkor az ember jól nyissa ki a szemét, anélkül, hogy az ismerősöket beavatná.

Ha az embernek nagy a baja, nem marad hely más bánatnak.

Ha az ember másokat nem is tud megölni, önmagát ne vétse el.

Gyilkosságra csak a vér és az idegrendszer hajtja az embert, az ősi küzdelmek emléke, az élet akarása, az erő öröme.

Nyissa ki a szemét, aki tisztán akar látni!

Igazságosnak lenni, micsoda ábránd, amikor az igazságot sűrű bozót zárja körül! Többet ér, ha az ember okos, és a vállával megtámasztja ezt a halódó társadalmat, amelyet amúgy is végromlás fenyeget.

Aki a mocsokban hever, nem örül, ha rásüt a nap.

Az előbb még szidta, mint a bokrot, most meg tessék, úgy siratja, hogy a szíve szakad bele... Istenem, de buták is vagyunk, mi nők!

Gyereket csinálni nem nagy sor, felnevelni - ugyebár? -, az a művészet.

Az asszonyok nem szeretik, ha a férfi mafla. Igaz, hogy nem szólnak semmit, mert hát szemérem... Érted, ugye?... De légy nyugodt, nagyon fúrja az oldalukat. Aztán előbb vagy utóbb, mikor nem is álmodja az ember, másutt kárpótolják magukat... Így van ez, bogaram.

A vallás szemet huny az emberi gyengeségek felett, ha az illendőségen nem esik csorba.

Minek kétségbeesni? Isten akkor van legközelebb, mikor már azt hisszük, minden elveszett.

A megszokás elkoptatja a tisztességérzetet is, mint akármi mást.

Azon tűnődött, hogy az élet mégis roppant kegyetlen, ám az ember nem tépheti ki a szívét, hacsak nem akar nyomban meggebedni.

Hiába, a leleményességnek nincs határa! A szív néha nagyon különös módon nyilatkozik meg.

Jobb, ha az ember megőrzi a lelke békéjét, s úgy teremti meg boldogságát, hogy belső nyugalma megmaradjon.

Hogyha olyan sok dolga van valakinek, nem is csoda, ha piszokba lép, és nem veszi észre.

Gyorsabban halad az ember, többet tud... De a vadállat csak vadállat marad, és hiába találnak ki még tökéletesebb gépeket, mögöttük csak megmarad a vadállat.

Az igaz ember a világ szemében esztelen.

Ha az ember egészen magára marad, kezdi nagyon különös módon szemlélni a dolgokat. A fák megszűnnek fák lenni, a föld emberi arcot ölt, a kövek regélni kezdenek.

A bűn mindent beszennyez. Mindent elborító bűz ez, megrontja a szeretetet, megfertőzi a házastársak szobáját, az újszülöttek bölcsőjét, még a napmelegben bágyadozó virágokat, még a rügyeiket fakasztó fákat is. A föld úszik ebben a tisztátalanságban, melynek legkisebb cseppjéből is gyalázat virága sarjad.

Az elvetett magok most bizonyára szenvednek a földben, s fényre áhítoznak; őket is nyomja a lidérc, ők is azt álmodják, hogy hosszú föld alatti folyosón kúsznak, rájuk omlik a föld, dühödten küszködnek, hogy kijussanak a napra. Aztán halkabban sírdogált tovább, mondván, hogy a tél a föld betegsége, s ő maga is meg fog halni a földdel együtt, hacsak a tavasz meg nem gyógyítja mindkettőjüket.

Tudom már, te vagy a szerelmem, a véremből jössz, arra vársz, hogy karomba szorítsalak, hogy egyek legyünk... Rólad álmodtam. Bennem voltál, s én adtam a véremet, az izmaimat, a csontjaimat. Nem fájt. Oly szelíden vetted magadhoz a szívem, hogy gyönyörűség volt megosztanom magam. Azt kerestem, hogy mi bennem a legjobb, mi a legszebb, hogy azt is neked adhassam.