Émile Zola

Émile Édouard Charles Antoine Zola (Párizs, 1840. április 2. – Párizs, 1902. szeptember 29.) francia regényíró és művészeti kritikus, a világirodalom jelentős alkotója, a naturalista irányzat megteremtője. 

Magyar83 Română11
Szeretlek, mert eljöttél az életembe. Ebben benne van minden... És most együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Úgy érzem, nem tudnék élni, ha nem szeretnélek. Te vagy az éltető levegőm. (...) Ezt kezdetben nem ismeri fel az ember. Ez együtt fejlődik a szívünkkel. Meg kell hozzá nőnünk, meg kell erősödnünk... Emlékszel? Hogy szerettük egymást! És nem beszéltünk róla. Az ember gyerekes és ostoba. Aztán, egy szép napon, világos lesz minden, s az a szó kicsúszik az ember száján... Nincs más mit tennünk; szeretjük egymást, mert ez az életünk.
Szeretned kell őt, mert ő hús a te húsodból, vér a te véredből, csont a te csontodból. Oltalmaznod kell őt, mert Isten azért adta két erős karod, hogy veszély óráján védőn tárd a feje fölé. Ráemlékezzél, hogy ő őrizetedre bízatott; nem élhetsz vissza bűn nélkül az ő alázatával és gyöngeségével. Ó, kedves testvérem, mily boldog büszkeség is a tiéd! Mától fogva nem élsz többé önző magányban. Minden órában magasztos feladat vár terád. Nincs szebb dolog a szeretetnél, hacsak az nem, hogy oltalmaznunk kell azt, akit szeretünk.
Mindenféle előrehaladást a túlzott szaporodás vált ki. A népek csak azért fejlődtek, a civilizáció csak azért növekedett, mert először sokasodtak, aztán elterjedtek a világ minden táján. És a holnapok fejlődését, az igazságot és az igazságosságot megint csak az teremti majd meg, hogy a nagyobb szám mindig gyarapodik, hogy a dolgozók és a szegények forradalmian termékenyek.
A lehető legtöbb élet hozza majd el a lehető legtöbb boldogságot. Az ember csak azért jön a világra, hogy teremtsen, hogy tovább adja és terjessze az életet. Ennek örül az emberi test is, a jó munkás, aki elvégzi feladatát.
A természet nincs tudatában annak, amit cselekszik, és aki nem igazítja ki, az áldozata lesz.
Minden igazi pesszimistában egy beteg, impotens ember rejtőzik.
Veszélyesen beteg az a nép, amely már nem hisz az életben.
Az anya szenvedélyesen szenved az élet örök virágzásáért.
A becsületes ember nem rakhat könnyelműen tojásokat, nem hagyhatja fészekalját a véletlenre, mint a madár, nem bízhatja magát mások aratására.
Úgy igazságos, hogy minden ember hozza magával a gazdagságát, és teremtse meg azt, ami léte fenntartásához szükséges.
A terhes nő a nagyság, az erő, a szépség jelképe. A szűz a megsemmisülés, az anya az élet örökkévalósága.
Egy népet csak a szépség fogalmának megváltoztatásával lehet forradalmasítani.
Akinek tiszta a lelkiismerete, nyugodtan alszik.
A becézés enyhet adó harmatként permetez a megbántott női szívre, és meglágyítja.
Amikor a halál lekaszálja az élet valamelyik katonáját, mindig támad egy másik, aki elfoglalja az üresen maradt harci állást.
Csakis a szegények elővigyázatlansága taszította a forradalmi tömegeket az igazság, a méltányosság, a boldogság meghódításának útjára. Az emberiség áradatának minden nappal több jóságra, több igazságosságra lenne szüksége, arra, hogy a javakat az egyetemes munkát szabályozó helyes törvényekkel osszák el. És ha igaz, hogy a civilizáltság fékezi a szaporodást, akkor éppen ez a jelenség adhat okot arra a reményre, hogy távoli évszázadok múltán elérhetjük a végső egyensúlyt, amidőn a föld teljesen benépesül, és eléggé bölcs lesz ahhoz, hogy valamiféle isteni mozdulatlanságban éljen.
Minél nagyobb a család, annál bővebben arat a hálátlanság.
Halála előtt senkiről sem mondható el, boldog-e, vagy szerencsétlen.
A mű éltető eleme a szeretet, csak a teremtő szeretet teheti örökkévalóvá, és azonnal összeomlik, amint megszakad a testvéri szolidaritás köteléke.
A szeretetben mindhalálig reménykedni kell.
Minden kérdés megváltozik aszerint, hogy milyen szempontból nézzük.
A tudománynak egyetlen lépése közelebb juttatja az emberiséget az igazságosság és igazság rendszeréhez, mint százesztendős politizálás és társadalmi lázadás. A tudomány maga elsöpri a dogmákat, elsodorja az isteneket, világosságot és boldogságot teremt.
Mindig az én a középpont, az egyén mindig azt kívánja, hogy önmagában és önmaga által legyen boldog.
Az igazi ifjúság az egyetemeken, a laboratóriumokban, a könyvtárakban van. Ez a dolgozó ifjúság fogja meghozni a holnapot, nem pedig az asztaltársaságok, kiáltványok és extravaganciák ifjúsága.
Az örökkévalóság vonása csak a művész együgyű ártatlanságában van, aki igen alázatosan és mélységes hittel áll meg a mindig szép természet előtt.
Az élet éppen úgy származik az ujjakból, mint az agyból, ha egyszer élőlényeket teremt valaki.
Lángész csak a társadalom talajából virágzik ki, a nagy művészetben csak korának hite lángolhat.
A tudomány egymaga fogja megoldani az emberi, társadalmi és vallási problémát.
A lopás csak egyik fajtája a kikényszerített visszatérítésnek.