Rabindranath Tagore

(Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor, aki életművével átformálta az indiai régió irodalmát és zenéjét. Prózájában és verseiben, túllépve a klasszikus szanszkrit hagyományokon, a köznapi nyelv használatát vezette be a bengáli irodalomba. Kiemelkedő alkotóművésze a modern Indiának, aki egyúttal közvetlen kapcsolatot teremtett a nyugati és a legszínvonalasabb indiai művészetek között.

Magyar56 Română12
A szerelem a lélek selyme, a szív bársonyvirága, melynek magvát minden szívben elültette a teremtés, de amely csak minden ezredik szívében érik meg igazán pompázó virággá.
Tanúm legyen a Föld, az ég s a tenger, a sok madár, a Hold s minden ember, Neked adom a szívemet, senki másnak, mellé pedig az életem ráadásnak!
Nem tudsz átkelni a tengeren csupán bámulva a vizet.
Egyszer azt álmodtuk, hogy idegenek vagyunk. Fölébredtünk, hogy lássuk, mennyire drágák vagyunk egymásnak.
Oly` egyszerű boldognak lenni, de oly nehéz egyszerűnek lenni.
A gyökér biztos benne, hogy az ág csak bohó bolond, és a föld a valóság. Az ég a maga világosságával üres képzelet.
A szerelem szent, és aki a szerelemért szenved, azt az istenek felragadják magukhoz az égbe, hogy meggyógyítsák fájdalmát. A világ a szerelem himnusza. A nap szerelmes tüzéből lódult ki a föld, belőle fakadtak a hegyek, a folyók. A szerelem fakasztja a rügyet, szökkenti virágba a bimbót, a szellő a vágy szárnyán dagad viharrá, és a szerelmes patak lerohan a hegyről, hogy édes vizével végigcsókolja a távoli tenger keserű sós hullámát. A szerelem az élet és a halál.
Hagyjuk a holtakra a dicsőség halhatatlanságát, de az élőknek adjuk meg a szeretet halhatatlanságát!
A világ szerette az embert, amikor mosolygott, de megijedt, amikor hangosan röhögött.
Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.
A reménység egy madárka, amely már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég.
Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.
Szigorú tekintetét a büszkeség kövekbe vési, a szeretet virágokban rejti el.
Ha könnyezel, mert eltűnt a nap, eltűnnek a csillagok is.
A nagy sivatag egyetlen fűszál szerelméért eped, de ez fejét rázza, kacag és elmenekül.
Az emlékeit vesztett fájdalom néma, sötét órákhoz hasonló, melyekben nincs madárdal, csak tücsökciripelés.
Az idő nem irgalmaz az emberi szívnek, és kacagja szomorú küzdelmét az emlékért.
Szívem a világ partjához csapdossa hullámait és könnyeivel írja rá nevét e szóval: - szeretlek!
Szomorkodnak felhőim a sötétben, elfelejtik, hogy a napfényt maguk rejtették el.
Ha minden tévedés elől bezárod ajtódat, az Igazságodat is kizárod.
A kép: a fény emléke, melyet az árnyék őriz.
Az igazságtalanság nem bírja el a vereséget, de az igazság igen.
Ha leszaggatod a virág szirmait, nem szedted össze szépségét is.
Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél.
A szeretet a legnagyobb boldogság, amit az ember elérhet, mert csak a szeretet által tudhatja meg azt, hogy több önmagánál, és hogy egy a mindenséggel.
Nem szeretünk, mert nem értünk, azaz inkább: nem értünk, mert nem szeretünk.
A folyónak van medre, vannak partjai, de hát csupa part-e a folyó? Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e a vizét arra, hogy előre mozogjon?
Szeretet a végső jelentősége mindennek, ami körülöttünk van. Ez nemcsak érzelem, ez a valóság: az öröm az, amely minden teremtés gyökere.
Mindaddig nem ítélhetjük meg az embert helyesen, amíg nem szeretjük.
A szeretetnek magasztos tulajdonsága, hogy a korlátokat, bilincseket elfogadja, és hogy ezeken felülemelkedik.