Anton Pavlovics Csehov

(Taganrog, 1860. január 29. – Badenweiler, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró, orvos. A 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik, de a századforduló drámairodalmának egyik legnagyobb hatású alakja is egyben, az úgynevezett „drámaiatlan” dráma megteremtője, a novella műfajának megújítója.

Magyar185 Română31
Boldog, aki észre sem veszi, hogy nyár van-e vagy tél.
Egyedül vagyok, nem melegít senkinek a szerelme, fázom, akárha a föld alatt élnék, bármit írok is, mind száraz, fásult és komor.
És így van ez mindig, de mindig, és nincs nyugtom saját magamtól, érzem, hogy emésztem a tulajdon életemet, hogy a legszebb virágok porát gyűjtöm ahhoz a mézhez, amelyet odadobok valakinek a vakvilágba, és közben letépem a virágokat is, és letaposom a tövüket. Hát nem őrült vagyok én?
Ha akarod, különb is lehetsz a többinél. Az álmok világába repítő gyönyörű ifjú, költői szerelem - csakis az adhat boldogságot a földön!
Ha egyszer van börtön és őrültekháza, akkor valakinek ülnie is kell benne.
Az orvostudomány a hites feleségem, az irodalom a kedvesem. Ha megunom az egyiket, az éjszakáimat a másikkal töltöm.
Nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad a lelkéből az írnivaló.
Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.
A közömbösség a lélek bénultsága, idő előtti halál.
A bor meg a dohány elmossa az egyéniséget. Egy szivar vagy egy kupica vodka után (...) szétfoszlik az énje, és már úgy viszonylik magához, mint harmadik személyhez.
A tehetségtelen, de nagyravágyó embereknek nem marad más, mint ócsárolni az igazi tehetségeket.
Tudatosan csak azok félnek a haláltól, akik hisznek az örök életben: azok rettegnek bűneiktől.
Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd.
A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.
Mi mindnyájan öregszünk, mélyen tisztelt hölgyem, megvisel bennünket az idő szele.
Akár a színpadon játszunk, akár írunk - nem a hírnév, nem a ragyogás a fő, nem az, amiről én ábrándozom, hanem az, hogy tudjunk tűrni.
A korlátolt és hiú embereknek vannak perceik, mikor az a tudat, hogy boldogtalanok, bizonyos elégedettséggel tölti el őket, sőt önmaguk előtt valósággal kacérkodva dicsekszenek szenvedéseikkel.
Jobb e világon a törvényes férjtől kínokat elszenvedni, mint az utolsó ítéletkor a fogakat csikorgatni.
A vak szerelem mindenütt ideális szépséget talál.
A szerelem nem tűr semmi határozatlanságot, semmi meggondolatlanságot.
A szerelmes ember nem osztozkodó. A szerelmes több, mint önző.
A szerelem elengedhetetlen feltétele a teljes szabadság.
Az adott szó többet ér a pénznél.
Rendszerint a nagy dolgok omlanak össze.
Behunyt szemmel fekve egy éjjelen át olykor sok boldog évtizedet élhet át az ember.
A nők, amikor úgy érzik, hogy igazuk van, veszekednek és sírnak, de amikor érzik, hogy vétkeztek, akkor csak sírnak.
Mikor a természet megújhodik, megfiatalodik, felüdül, az emberben is új reményeknek, új óhajoknak kellene felbuzogni. Csakhogy az embert nehéz feltámasztani.
A boldogságtól nem hal meg senki, de a boldogtalanságtól sem pusztulnak el.
A kezdő bírákat mindig zavarba hozzák a tárgyalóterembe lépő ismerősök. Amikor pedig elítélniük kell valamelyik ismerősüket, látszik rajtuk, hogy szeretnének elsüllyedni szégyenükben.