Müller Péter

(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.

English54 Magyar1356 Română56
Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Hogy mennyire "varázsvilágban" él minden ember, azt önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud.

Ha az utóbbi: azonnal válni kell. Ha az előbbi: maradni, s vállalni minden keserves áldozatot. Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet. S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz.
Összetartozik-e két ember? Ezt az összetartozást nem az dönti el, hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át, nem is a templomi örök hűség Isten előtt - hanem az, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb, érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát, avagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.
Néha a fájdalom jobban érlel, mint a simogatás. És a szívtelenség megtapasztalása nyitja ki szívünket.
Egyetlen hazugság minden más ponton hazuggá tesz! Ez a szeretettörvény igazsága, mert az élet: egység. Egyetlen lánc. S ha egyetlen szeme törött, nem lánc többé.
Minden csoda alapja a szeretet.
Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát. Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában. Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. A kegyelem pedig - ebben a kőkemény törvényvilágban - csoda.
Aki szeret, nemcsak boldogságot, de mérhetetlen sok szenvedést is átél. Minden múlandó. Néha nem is bánjuk. Ha hideg a szívünk, és nem szeretünk valakivel lenni, számoljuk az időt: múljon már el. Csak ha szeretünk, akkor állítanánk meg az időt. Akkor jó lenne, ha örökké tartana az élet. A szeretet az egyetlen olyan állapot, melyről elvarázsolt lelkünk tudja, hogy ÖRÖKKÉVALÓ. Az "enyém vagy, s én a tiéd" időtlen állapot.
Ha szeretsz, megszűnik az idő. Minden igaz ölelés örökké akar tartani, s akit szeretek, nem tudom elereszteni, mert akkor újra kizuhanok a paradicsomból, és megint üres lesz az életem.
Amikor az én magánszívem és a te magánszíved rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a szívünk - ez a szeretet.
Figyeld meg, minden érzelmi kapcsolat megszűnése a halálélményhez hasonló. Nem azt éljük meg, hogy kiléptünk egy ismerős sugárzás hatókörzetéből, hanem hogy az egész megszűnt örökre. Nincs adás, nincs vétel többé. Ez az érzelmi szeretet nagy tragédiája. Ha nem érinthetem, ha nem érezhetem -, akkor nincs is. Elment, elutazott, meghalt.
Egy életem van, ahogy keletkezett, úgy meg is szűnik. Éntudatom a semmiből jött, és hamarosan újra semmivé válik. Nem voltam, és nem leszek, soha. Úgy élek, mint aki álmából egy pillanatra felébredt, de csak azért, hogy rádöbbenjen: örökre el kell majd aludnia. S mivel mindenki az én világomat fenyegeti - a többi ember mind az ellenségem. Egyszer élek, soha többé, legyen meg, amit én akarok!

Egy szerény ember, ha batyujával vagy hátizsákkal gázol az áradó vízben, szomorú látvány, de nem olyan leleplező: látszik, hogy mindig közel élt a bajhoz, még ha mindenét elvitte is az ár, előbb-utóbb föl fog állni valahogy. De amikor az álboldogság dől össze, abban mindig van valami leleplező: mintha egy mesevilág díszleteit röpítené el a hurrikán, vagy öntené el a közönyös tengerár.

Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (...) Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.
Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?
Néha, akit a legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna. Te jobbra robogsz, ő balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: - Szervusz!... Szervusz!... Vagy Még?... Én is vagyok!... Isten veled!... Mikor találkozunk?... A választ már nem hallod.
Ha azt kérdezed, hol lehet manapság igazi szeretetélményt találni, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a ravatalozókban. Ott, utólag, amikor már vége a sztorinak, jövünk rá, hogy Ő volt AZ! Amikor hiányzik, amikor a hétköznapi unalomból és dulakodásból átlép a történetünk az Örök Fénybe, jövünk rá, kit vesztettünk.
Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.
Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek... Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!
Minden szerepében másképp szeret az ember. Más az anyai, más a baráti szeretet, hogy a szerelemről ne is beszéljünk... Sokféle szeretet van. De csak az tud igazán szeretni, aki már az összes szerepet el tudja játszani!
De amikor a karmester beint: a magányos hangszerek hirtelen egymásra találnak, egymásba szeretnek - és megszólal a Zene. Élet születik. Ilyenkor érzed, milyen óriási tettet hajtott végre a zeneszerző és az összes muzsikus: egy élő világot hoztak ki a hangok zűrzavarából.

Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejár. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után - hálásan gondolunk vissza egymásra.

Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök. Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott leszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe. Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon. És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen. Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a "szeretet" nevében olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.
A szellemi szeretet legfőbb öröme, hogy adhat. Ahogy a nap se nézi, hány rügy pattan ki fényére, mert saját tüzének extázisában él, úgy a szellemi szeretet is az éntelenség gyönyörében és szabadságában fürdik. Nem függ senkitől, s ugyanakkor tudja, hogy minden hozzá tartozik. Ha valaki a szellemi szeretet állapotát átéli, látja, hogy senki és semmi meg nem szerezhető, de el sem veszíthető. (...) Ez a legfőbb, a legteljesebb és a legboldogabb időtlen ölelés.

Kétféle méltóság van. Az egyik: amit a világ ad az embernek. A másik: amit az ember ad saját magának.

Abban a pillanatban, amikor egy embert megszeretünk, belebújunk, és látni kezdjük. Ha csak rövid időre megszeretsz, meglátod, ki lakik bennem, és olvasni tudsz a múltamban és a jövőmben.
Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet.
Érzem, hogy szeretlek! Te nem érzed? Lehet, hogy csak én érzem, és te nem érzed, hogy igenis szeretlek? Én belegebedek, a szívem hevesebben ver, s te kíméletlenül faggatsz? Hát van őszintébb jele a szeretetnek, mint hogy valaki érzi, hogy szeret?!
Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.