Müller Péter

(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.

English54 Magyar1356 Română56
A borzongás ismerős jele annak, hogy megérintett valami nagyszerű.
A másik magányába nem szabad belegázolni.
Ha másmilyen ember akarok lenni - olyanná kell tennem magam.
Ilyen ember vagyok - mert ilyenné tettem magam.
Saját varázsvilágunkban járunk.
Jogom van fölfelé nézni. Az égre, a sűrű felhők mögött látható egyetlen csillagra - ha odalent vihar, eső vagy áradás van.
Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.
Minden embert másképp kell szeretni. Vagy nem szeretni. Ez is gond. Vannak lelkek, akikkel nehéz összehangolódnunk, mert épp ott szúrnak, ahol nekünk fáj. Vagy éppen fordítva: ott bántjuk őket, ahol érzékenyek.
Vízen járni csak tökéletes szeretettel lehet - a tökéletlen szeretetben elsüllyedhetünk.
Egy párkapcsolat sokféle háborúságot, válságot, gyötrelmet rejthet magában. Hűtlenséget is. Hirtelen felszikrázó vad indulatokat. Mégis azt mondom, mindaddig érdemes csinálni, amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin.
Egymásban élünk, még az álmainkban is.
Körülbelül 3-4 percet bírunk ki a mindenséggel való egység - a szeretet - nélkül. Utána megfulladunk. Ez a valóság.
Aki szeret, annak nem lehet hazudni!
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét.
A titkokat leplek takarják, s ha elindulsz a fölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek, egyre többet tudsz, és egyre jobban tudod - de soha nem jön el a végső pillanat, amikor eljutsz a legbelső helyre, ahol végre magadhoz ölelheted a titkok Titkát - mert az mindig beljebb van.
Minden élet küzdelem! Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: a sötétnek, a világosnak, a méltónak és a méltatlannak, az életnek és a halálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca.
Ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az mindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyan karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan kizökkentettek a nyugalomból. Nem kellemes haragban, sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok tüzében élni.

Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.

A lelked nehéz, az életed is nehéz, de fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban, és merészebben mozgatni - és fölszállsz! És elhagyod a földet, mocsarat, és minden bánatot, gondot, nehézséget. És szállsz! Repülsz! Tiéd a kék ég. És a csillagos ég. A végtelenség... Nem köt semmi. Sem a saját lelked, sem egy vesztébe rohanó világ, sem egy beteg társadalom gondja. Szabad vagyok - ez öröm. És ami még csodálatosabb érzés: végre hazataláltál!

Akinek az ego-ja kemény, nehezen él át minden átváltozást.

Csak aki magában bízik, bízhat másokban is. S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom. A két hit: egy. Ha bármelyik hitet elveszti az ember, olyan lesz, mint a félszárnyú madár. Nem tud repülni.

Minden morál, minden elvárás, minden szokás, minden illem és nevelés hamis, ha nem arra tanít meg, hogy a döntő pillanatokban hallgass a saját szívedre. A saját lelkiismereted hangjára. Senki másra, mert lehet, hogy aki jót akar, az sem tesz jót neked. Az utolsó időkben egyetlen mestered maradt: a saját szíved! Minden könyv, minden tanács és nevelés érvénytelen. Csakis a szíved súgja - ha meghallod még a hangját -, hogy mit tegyél.

Nem elég tisztának lenni. Nem elég ártatlannak lenni. A mai világban öntudatra és erőre van szükségünk, hogy ne zuhanjunk a zuhanókkal, és veszítsük el lelkünket egy aljas világban.
A harmónia a Szeretet másik neve - mert ez az egyetlen olyan létállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek: mindketten úgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk.
Sokan hordozunk olyan sebeket magunkban, melyeket nem gyógyít az idő.

Figyeld meg, ha boldog vagy, hogy repül az idő. "Jé, már este van!" Ha pedig nagyon boldog vagy, akkor az idő nemcsak "repül", de meg is szűnik. Nincs. Egy olyan dimenzióban vagy, ahol nincsenek órák. Nincs holnap. Tegnap sincs. "Most" sincs - mert ha már tudod, hogy "most" van, nyomban félni kezdesz, hogy elmúlik az egész.

te vagy. Valakivel összetévesztettelek.
Ha azt mondom, szeretlek, de nem ismerlek, akkor nem téged szeretlek, hiszen azt se tudom, ki vagy. Valakit beléd vetítek, aki nem te vagy, hanem csakis az én ábránd- és vágyvilágomban él. Rávetítem az arcodra, belelátom a lelkedbe, és azt hiszem, hogy