Müller Péter

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van.

Az okos és a bölcs ember között a döntő különbség ott van, hogy az okos emberből hiányzik az áldozat. A bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember a csodálat állapotába kerül. Elámul, gyönyörködik, tátva marad a szája - és sír. A megrendüléstől és a gyönyörűségtől.

A lélek hol a tegnapon rágódik, hol a következő percen, egyszerre százfelé figyel, s ezerféle benyomást szelektál, miközben egy éppen felszínre bukkanó érzelmi hullám át is színezi a zavaros állapotot, amely zaklatott, szomorú, bizakodó, rémült, tompa, szorongó, aszerint, hogy a háborgó energiák örvényéből mi ragadta el éppen.

Sohasem szabad azt hinni, hogy ami szemed fénykörébe került, az már a végső igazság. Nem. Az igazság mindig tovább van. Túl a sötétség határán, amely természetesen csakis azért tűnik sötétnek, mert a szemed nem lát még oda.

Amikor a köldökzsinór elszakad, a vérkörök kettéválnak, a véráram megpördül, és a magzat, aki eddig az anya szívével élt, most önálló szívet kap, saját, maszek létcentrumot, amely innen kezdve fáradhatatlanul veri az Élet ritmusát. Az új lény, mint egy kis autó, leszalad a Teremtés futószalagjáról. Innen kezdve hol hevesen, hol békésen dobogó szívvel, felpörgetve vagy alapjáraton, de egyedül is üzemel - a misztérium megtörtént. Élet született.

Szülőnek lenni azt jelenti, hogy az ember egész látható és láthatatlan lényével szüntelenül hat és vizsgázik - ami jó bennünk és tiszta, s ami rossz és koszos: továbbadjuk. Állandó adásban vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk. Sőt, főleg akkor! (...) Amit magadban elrontottál, tovább is adod. Nemcsak mint genetikus örökséget, hanem sokkal inkább mint lelki mintát, bűnt és erényt, lényed általad is ismeretlen minőségét. De amit magadban megváltasz - az utódaidban is megválthatod.

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van. Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a lelkiismeretével bíbelődik: senki nem kér tőle bocsánatot. Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja sebeit. (...) Érvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk – az erős soha! Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

Jelen nincs. Ez csak egy szó. Egy elvont fogalom, valójában nem létezik. Jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egy gondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, ami tudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még a jövőmből felém. De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásban van: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünk olyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.

Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük, magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás. (...) A gyűlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobja az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával. Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.

Ha megkérdezik, hogy vagy, a legőszintébb válasz még optimális esetben is ez: - Elég jól. Az ego soha nincs igazából jól. Valami mindig hiányzik neki, s ez a hiány űzi, hajtja. Még akkor sem áll le, amikor nagy öröm éri. Nincs olyan nagy öröm, hogy leálljon. Valami mindig piszkálja, valami mindig kell neki, s nem tud egy vágy úgy beteljesülni, hogy abból ne hiányozna még valami: rendszerint a lényeg. Ha valamit kap, úgy érzi, nem elég; ha valaki szól hozzá, átnéz a válla fölött, hátha jön még más is, s ha jön még valaki, az sem az "igazi". Az ember a halandóság foglya. Az ego egyetlen életre született.

Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.

Minél többet tud valaki önmagáról, annál többet tud az életről.

Amikor csak várni, hinni, tűrni és munkálkodni kellett volna, úgy éreztem, hogy nem történik semmi! Nekem kell kezembe vennem az életemet!... Kiragadtam az életemet Isten kezéből, s az én kezemben a legrosszabb kézbe került.

Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van - de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes... Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő.

Sohasem szabad az első gondolatra hallgatni! Soha. Mert az a beteg társadalom által belénk nevelt reflex.

Az élet: hasra esés...! És fenékre huppanás...! Bizony, gyerekek...! Bohócok vagyunk, mind...! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!... és aztán a felszabadulás, a derű, a nevetés.

A tragédia az, amikor benne vagyunk a szenvedésben, amikor ránk zuhan az egész, és alája kerülünk. A komédia, amikor túllépünk a szenvedésen, és föléje repülünk. Tragédia, amikor meghalunk. Komédia, amikor föltámadunk. A tragédia a mélybe zuhanás, a gyötrelem és a katarzis. A komédia a magasban szárnyalás, a bajokon aratott győzelem. Mindkét állapotunkban sírunk. Az egyikben a fájdalomtól. A másikban a röhögéstől.

A derű és az öröm magasabban van, mint a szenvedés. Ezt ne feledd! Szenvedésben az ember rab és lekötött. A derűben szabad és repül.

Csoda az a külső esemény, amelynek azért nem értjük az okát - mert az belül történik. Ez minden gyógyulásnak, teremtő mágiának, alkotásnak a titka. Először belül - aztán kívül.

Sajnos a bankok nem fogadják el az Isten pénzét. De az élet igen. Úgy hívják: öröm. És ez csak akkor bukkan föl, ha megszabadulunk attól a hibás programtól, mely konokul működtet bennünket.

Sokféle jövőnk lehet. Ennek szálait éppen most szőjük. S ha valóságnak hisszük a boldogtalanságunkat és a diszharmóniánkat, ha valóságnak hisszük a szenvedélyünket és a félelmünket, akkor azt szőjük bele az idő szövetébe.

A betegnek látni kell előre a gyógyulását, a haldoklónak a föltámadását. És a gyászolónak látnia kell a felhőtlen örömét, és a nyugtalannak a békét, és szomorúnak a megvigasztalást, és mindenkinek az eljövendő, boldog össztáncot.

A "láss visszanézve" trükkje kiszakítja a lelket saját mágikus igézetéből, új szemet és új szívet kölcsönöz, és a sorsformálás isteni hatalmát visszaadja neki.

Transzcendencia nélkül igazi művészet nincs. Ahogy lélek nélkül nincs élet, és fej nélkül nincs ember.

Elfelejtünk boldognak lenni - amikor még lehetnénk.

Minden szép zene és jó sor egy pillanatra felébreszt. Ne feledd: ha így élsz, te is művész vagy, akkor is, ha nem tudsz festeni vagy verset írni. Az élet művésze vagy. Mert a legcsodálatosabb műalkotás mégiscsak te magad vagy. És az életed.

Az ember nemcsak a fülével, hanem a lelkével is hall. A maga sajátos egyéniségével.

Ami tiszta forrásból indul, idővel magába sodorja az idő szemetét, s mire a tengerbe érkezik, a valaha kristályosan ragyogó vízből, melyből inni lehetett, szennyvíz lesz, koszos folyadék.

Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk.

Öröm az, amikor az ember a nehezet, még a nagyon nehezet is, könnyűnek érzi. Repülésélmény. A lelked nehéz, az életed is nagyon nehéz. Minden elveszett. De fölfedezed, hogy szárnyaid vannak!