Müller Péter

(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.

English54 Magyar1356 Română56
Ha eltölt bennünket az öröm - és ez bármikor megtörténhet, ha kinyílnak a szárnyaink -, rögtön kedvünk lesz dalolni.
A párkapcsolatban az önátadás éppolyan erős, mint az önvédelem: egy házasság konfliktusokkal teli. De ezt a drámát - mint minden ellentétet a világon - csakis egy harmadik helyről lehet megoldani. Ez a harmadik hely: felülről. Ha nem tudok ránézni a feleségemre nemcsak úgy, hogy "nőm", hanem az embertársam is, nem lesz valódi kapcsolatunk. Valójában csak itt ezen az embersíkon lehet vele megbeszélni mindent. Itt lehet begyógyítani azokat a sebesüléseit, amit férfiként okoztam benne, vagy amit ő karmolt belém. Itt tudom megérteni őt.
Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik. A szív szemével nézni azt jelenti, hogy fölfelé látunk; magasabbra és eszményítve.
Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a "gonoszságodat", amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!
Egy lényeges dologra felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé. Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá, minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.
Minket rosszul neveltek. Szenvedésre, gyászra, vérre, tragédiára. Keleten az istenek mosolyognak. A mi templomainkban sok a rettenetes kép, a vér, a kín és az elviselhetetlen gyötrelem.
Hagyományunkból hiányzik a humor. A kacagás. Az önfeledt derű. Lelkünk a bajokra van hangolódva. A gyászra, a szenvedésre, a komor tragédiákra. A gyűlöletre, a bosszúra, a keserűségre. Újabban pedig a száraz, rideg, okoskodó, szívtelen, józan észre.

Ha jó állapotban vagyok, úgy élek, mint a részegek. Szemmel nem láthatóan és műszerrel kimutathatatlanul, de egy kicsit a föld felett lebegek. Szeretek létezni.

A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás.
Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nem csak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalán nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről azt hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él.
Én-tudatunk nem egyéb, mint egyetlen hullám a tengeren, mint egy falevél az Életfán - mint valami isteni Egésznek a része. A Lélek csak ebben a határtalan összefüggésben érthető.
Kapcsolatban vagyunk a látható és láthatatlan világgal. Egyszerre vagyunk adók és vevők. Ha az agyadat elborítja egy gyilkos indulat, médiumává válsz a világ összes gyilkos, pusztító erőinek.
Amit az ember magára hagy, amivel nem törődik, az bekoszolódik... Ez a lelkünkkel is így van. És a kosz a koszt vonzza. Sötét gondolat a sötétséget, félelem a félelmet, hiúság a hiúságot, önzés az elvakultságot és a halált. Amire hangolod magad, azt fogadod magadba. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. Ez a törvény a láthatatlan világra is vonatkozik. Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk. Ha nem is látjuk, de érezzük őket.
Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.
Olvass el naponta néhány igaz szót, bölcs gondolatot, szép verset. Olyant, amit neked írtak. Hallgass olyan zenét, melyet nem a káosz, hanem egy magasabb rend szült. Könnyű megkülönböztetni, mert az utóbbi szép. Hozd helyre magad naponta. A légkör, amelyben élsz, szennyes. Tele van negatív adással, fullasztó, boldogtalan, koszos gondolattal. De te nézz a magasba, s hangold magad a nap sugarára. És ne felejts el esténként fölnézni az égre, hogy újra és újra eszedbe jusson: a végtelen gyermeke vagy.
A jellem nem más, mint a sokszor megismételt cselekvések és megszokások szerves beépülése a lélekbe-testbe.
Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább! Semmiért nem kár, csakis a szeretetért. Az pedig - ha valóban volt - elveszíthetetlen.
Bármi, ami lényedben nem tetszik (agresszió, gyávaság, lustaság, félelem stb.) s meg akarod változtatni, csakis így lehetséges: sok munkával. Aszkézissel. Rendszeres gyakorlattal. (...) Ahhoz, hogy mindezt megvalósítsd, vagy más szóval, a tiéd legyen, hogy te legyél az - sok munka szükséges. (...) Csak az lesz a miénk, amiért áldozatot hozunk.
Az áldozat (...) önlegyőzés. Ez a mindennapi Hősiességet jelenti. Mindennap föl kell áldoznod magadban valamit a célod érdekében.
Mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, amelyeknek különös jelentésük van.
Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni! Ilyen is van. Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem akarja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.
Ha egy sötét erdőtől félsz, bele kell menni a sötét erdőbe. A félelemmel szembesülni kell. Ez tényleg használ valamit. Mert, mint mondják, az ember a saját képzeteitől fél.

A barátság nem az érzelmeinkből, hanem lényünk legbelsejéből ered.

Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje.
A szeretet természetes állapot. Olyan, mint a testi ember számára a levegő. S amikor megszületünk, hiányzik ez a "levegő". Szeretet nélkül légszomjunk van. Az egész lényünk magányosan didereg.
Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.
Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet... Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!
Mindenem a tiéd - mondja egy jó anya -, ha többet kérsz, nem adok, mert elrontalak. Inkább bömbölj az ajtómon kívül, minthogy hitvány ember légy.
Minden ölelés, melyben nincs önátadás: hazug.
Valószínű, hogy a szeretetnek nincs határa. De ez nem olyasmi, amit tanulnunk kellene, mert bennünk van. Lelkünk mélyén, eltemetve. A tanulás nem egyéb, mint kiszabadítás. Ahogy egy mentőosztag felszínre hozza egy bányaomlás mélyéről az élőket, úgy szabadíthatja ki az érlelő szenvedés a még élő és dobogó szívünket az önzés romjai alól.