Müller Péter

Egyetlen dolgod, hogy ne add át magad negatív érzéseidnek. Kívülről csak az jön, ami belül már megszületett.

Ha magamat nem szeretem - soha senkit sem szerethetek igazán!

Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Ő az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit.

Ha önfényedben élsz, hamar ellobbansz, és kapcsolataidat is elégeted.

Az analógiák végtelen sorából mindig a problémád választja ki a választ! A szívedben rejlő KÉRDÉS vonzza magához a feleletet. Ahol a sorsodban gondot érzel, megoldandó problémát, ott keletkezik az erőörvény, amely a választ magához húzza.

Bűnt elkövetni annyi, mint célt téveszteni.

Lakik bennünk egy bölcsebb, tapasztaltabb valaki, akihez képest mi gyakran önfejű gyerekek vagyunk.

Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.

Abban a tudatban élünk, hogy senki nem tartozik senkihez. Te ott vagy, én itt - semmi közünk egymáshoz. Puszta látvány vagy számomra. Abban a tévhitben élek, hogy ha rád nézek, olyannak látlak, amilyen vagy, s ha rám nézel, akkor olyannak látsz, amilyen a tekinteted nélkül mindig is vagyok. A valóság az, hogy amikor rád nézek, nem azt látom, aki valóban vagy, és nemcsak azt, amit magamból rád vetítek, hanem azt is, akivé ezzel a "vetítéssel" átvarázsollak.

Ha én gyűlöletesnek látlak, mondjuk, azért, mert sok "nem-szeretem" tulajdonságomat rád vetítem, azt te nem úgy éled meg, hogy a homlokodon, mint egy mozivásznon, látszik majd a rád vetített torzképem, hanem el is torzítalak téged. Bemocskollak.

Aki sokáig él a gyűlölet légkörében, előbb-utóbb s tán csak alig észrevehetően, de tényleg gyűlöletre méltóvá válhat.

Addig mondják, hogy ostoba vagyok, míg kezdem nem érteni a leckét; addig mondják, hogy gyáva vagyok, míg valóban félni kezdek; addig mondják, hogy bűnös vagyok, míg kezdem fölfedezni magamban a "bűnös gondolatokat" - sőt néha már piszkos kis tettekre is elszánom magamat. Megállítani pedig ezt a torzító folyamatot igen nehéz, mert ha elhatározom, hogy egy rosszindulatú kritika ne hasson rám, a puszta önvédelem is rengeteg energiát emészt föl, arról nem is szólva, hogy aki túlságosan el van foglalva önmaga megvédésével, az nem képes igazi önismerettel foglalkozni - nem tud saját magának igazságos bírája lenni. Ha mások bántanak, nem marad erőm benső háborúm megvívásához. Az ártatlan áldozat szerepébe merevedek, és természetesen visszagyűlölök. Vagyis gyűlölködő leszek magam is.

Ha valaki "rossz szemmel néz rád", gyűlöl, megvet, irigyel vagy utál, a legrosszabbat hozza ki belőled.

Egy tönkrement párkapcsolat igazságához csakis úgy juthatsz el, ha mindkét rossz "dristit" felismered! A sajátodat is. Mert egymást bűvöljük. Egy rossz párkapcsolaton akkor lehet túllépni, ha mindkét varázslót leleplezed. Tedd föl a kérdést: "én mennyit rontottam rajta?"

Aki nem emelkedik, az zuhan.

Nem legyőzni kell az akadályt - hanem túljutni rajta. (...) A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, hanem átfolyik rajta, s derűsen rohan a tenger felé.

A legszebb nő, a szépség királynője is verítékszagú, borzas és szájszagú, ha mesterséges eszközökkel nem javít az illatán.

A képzelet világa halhatatlan - a valóságé halandó.

A folyni látszó idő: maga az élet. És az állókép: a halál.

A valóra válás mindig értékvesztéssel jár.

A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk "legintellektuálisabb" szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak "testileg érintkezik", hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?

Gonoszság mindaddig létezik, míg az ember nem ébred önmagára. Utána eltűnik - ahogy a fényben megszűnik a sötétség.

Elromlani csak az tud, akiben a romlásra való hajlam benne van.

Nincs hazugabb szó, mint az "elfogadás"! Egy kertet sem "fogadok el" ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert "fölfelé" látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét.

A Mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled". Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. (...) Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.

Szeressük egymást, azt mondom. Szeressük így sejtve, érezve, félreértve, "átképzelve", és ismeretlenül. Így, vakon tapogatózva is szeressük egymást és bocsássuk meg minden hibánkat és tévedéseinket.

Az érzelmi szeretettel más gond is van. Elmúlhat. Vagyis nemcsak a térbeli, az időbeli távolság is gyengíti. Amikor azt mondtam, hogy a szeretet: örök - nem erre a szeretetre gondoltam. Ez romlékony. Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja. Az idők során lehet belőle közöny - a "Nem tudom, mit szerettem rajta..." kiábrándulása. Néha úgy hagyunk magunk mögött egy kedves embert, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Életünk hajója sodródik előre, s ők a farvízen eltűnő távolodó hullámokba vesznek. Lemaradnak. Arcuk mint a vízmosta fényképek, elhalványulnak és szétfoszlanak. Idegenné válnak. A szerelem forró vonzalmát olyan hideg közöny válthatja fel, hogy még az egykori szerető halála sem fáj. Az ember néha úgy emlékszik vissza egy-egy ilyen elmúlt érzelmi kapcsolatára, mintha az előző életében történt volna. Vannak szerelmeink, akiknek arcát is elfeledtük. "Ki ez?!" Az érzelmek kihűlése azonban csak az egyik tragédiája ennek a "szeretet"-nek. A másik, amikor hőfokát megtartja ugyan, de átcsap önmaga ellentétébe. Gyűlölet lesz belőle. Ez az érzelmeink poláris természetéből fakad. Vonzás nincs taszítás nélkül. És taszítás sincs vonzás nélkül. A kettő: egy. Az érzelmi szeretet árnyéka: a gyűlölet. Ott lapul mögötte. És a gyűlöletben mindig fölfedezheted a visszájára fordult érzelmi szeretetet.