(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.
A lelked végtelen. Végtelen magas és végtelen mély. Határtalan múlt van már mögötted, és beláthatatlan jövő. De élni az Egészet sohasem tudod egyszerre. Az lehetetlen.
Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.
Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, "elfelejtik" a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.
A szerelem sokkal bonyolultabb, vágyból, káprázatból, pózból, menekülésből, önzésből, érzéki vonzalomból és lelki sóvárgásból szőtt állapot, bálványimádáshoz hasonló pogány szenvedély, melyben az ember megváltását a másiktól várja, s ha ez nem teljesül, öngyilkosságba is sodorhatja.
A szerelmes ember centruma nem önmagában, hanem mindig a másikban van: tőle függ, miatta hoz áldozatot - miatta boldog és boldogtalan. S ha ez a másik nem teljesíti be álmait, a vonzalom gyűlöletbe csap át, s a szerelmes nemcsak önmagát, de szeretőjét is elpusztíthatja.
Szemünk nemcsak lát, de teremt is. Úgy működik, mint egy vetítőgép: vágyainkat, vétkeinket, rögeszméinket, elfojtott indulatainkat, de szerelmünket s eszményeinket is rávetítjük a külvilágra, s azt hisszük, hogy az olyan is.
Kiszakadunk a bölcs egységből. Hol az égre, hol a földre nézünk, s képtelenek vagyunk átélni, hogy menny és pokol egymást feltételezik, s hogy halhatatlan lelkünk egy rohadó hullában lakik.
Olvasni nem azért érdemes, hogy "műveltek", hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.
Azt mondják: "eszme"... meg "szerencse"... Hazugság! A szerelem... csak a szerelem csinál mindent ebben a zavaros életben! (...) A többit az ember találta ki, de a szerelmet... az Isten!
A meztelen, gyönyörű ösztön lépett itt színpadra, fenségesen, mint egy vágyódó, fiatal oroszlán, aki nem ismeri a civilizáció béna egyezségeit, a ravaszkodó értelem kontrollját, aki csak kívánni és szeretni tud, semmi egyebet.
A kereszt a sorsod (...). Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.
Egy róka úgy mentette meg a kölykeit a haláltól, hogy amikor közeledtek a vadászok, kirohant a fészkéből, át a nyílt mezőn, s miközben magára csalta a figyelmüket, és szitává lőtték őt - a kölykei elfutottak. Így működik az "állati szeretet".
Alig van ember, aki ne érezte volna, amikor gyermeke vagy kedvese bajba került, a szívébe valami tényleg belenyilallt. Lehet, hogy az a nyíllal átszúrt piros szív, amit gyermekkorunkban a falra mázoltunk, ezt az élményt ábrázolta. Ez a "Jaj!", ez a mellkasunk mögötti szúrás jelzi a szívek titkos összekötöttségét. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a szívünk nem csak nekünk ver.
Ma már nem értjük, hogy az Isten-ember kapcsolat nem egy felhők felett trónoló Atya és a porban élő teremtmény kapcsolata, hanem a legbensőbb Önmagunkkal való viszonyunk.
A nagycsaládban élők az örökös hajszában nem veszik észre, hogy néha teljesen egyedül vannak. Ha nincs igazi szeretet - ami önmagam szeretetén alapul - minden közösség csak teher számunkra, fárasztó kötelesség.
Minél magasabb szellemi színvonalon él valaki, annál inkább szolgálja azt, aki lent van! Ahogy egy érett lelkű anya szolgálja a tudatlan és éretlen gyermekét, ahogy egy mester szolgálja a tanítványait; értük él, értük áldozza föl magát.
