Müller Péter

Senki nem mondhatja meg, kit szeressek. Még én se utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér - ez a lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhatnak bele semmibe. A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.

Furcsa volt a tekintete. Szomorú és üres. Férfiak néznek így, amikor régmúlt szerelmükkel találkoznak.

Ellentétben a közfelfogással, a szerelem nem olyasvalami, amibe tehetetlenül "beleesünk". Nem "ránk szakad". (...) Mindig van egy semleges pont, ahol az ember engedélyt ad magának arra, hogy szeressen vagy ne szeressen. (...) Ez a pillanat, amikor még dönthetünk.

Az egységet meg lehet bontani - de törvényszerűen helyreállítja magát. Jó példa erre a mai ökológiai helyzet - mohó, önző, szeretetlen célból ki lehet rabolni a Természetet - csakhogy ennek a következménye, hogy a Természet a lázadó embert visszarántja. A víz elnyeli, a tűz elégeti, szomját nem oltja, mérgezett levegőjével beteggé teszi. Minden önző tettünk, amellyel megsértettük a szeretet egységét, visszahatást szül. Ez a karma. Megtanulni, hogy fájdalmat okozni fáj. És kifosztani a világot: nyomor. És rossznak lenni: rossz. És ridegnek lenni: megfagyás. És önzőnek lenni: elhagyatottság. És nem szeretni: félelem és halál.

A valódi öröm belülről jön. Ha kívül keresed, azt jelenti, hogy magadat nem találod. (...) Jól akarom érezni magam, s ezért ide-oda kóborolok, fecsegek, szórakozok, hogy benső nyugtalanságomtól megszabaduljak.

Minden, ami megvalósul, vagy ahogy mondjuk: "létrejön", magán viseli a mulandóság savanyú izzadtságszagát.

Aki szárnyatlanul él a viharos, ködszürke Időben, nem tehet mást, mint vár - várja a jobb világot, s a partot. Így élünk. Jó azoknak, akik várni tudnak még - mert sokan már nem is várnak, egyáltalán.

Minden jó emberi kapcsolatnak a titka a kölcsönösség, a nyíltság. Ahhoz, hogy te megnyílj előttem, nekem is meg kell nyitnom magam. Olyan nincs, hogy én páncélban járok, és te meztelen vagy.

Ki az, akihez hűnek kell lennünk? (...) Ebben a rohanó életfolyamban, amelybe csecsemőként csöppentünk bele, és öregként csapódunk majd a partra valahol, miközben mellettünk sodródó társaink előbb-utóbb lemaradnak, elmerülnek és elúsznak - ebben a szüntelen áradásban, ahol eltűnnek a régiek és új szereplőket hoz elénk az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük őket... szóval hol van itt a hűség?!

Tisztelni kell a gondokat, a fájdalmakat, az életnek azokat a területeit, ahol a dolgok nem mennek simán.

Amit mi sajátos jellemnek látunk, ott lappanganak a nevelhető és nevelhetetlen tulajdonságok, minden szabadsága és áthághatatlan korlátja egy leendő életnek.

Mérhetetlen gazdagságot hoz magával minden ember. Erőt és hajlandóságot, képességet és gubancot, lehetőséget és lehetetlenséget rejt magában minden lélek.

Én és az emberek szétválaszthatatlanul egyek. De ezt csak akkor élem meg, ha van középpontom: ha én Én vagyok. Csak akinek van közepe, tud másokkal táncot járni! Nem szédül bele a forgásba, s tudja, mikor kell a másikat elengedni s mikor átölelni. Mikor kötni és mikor oldani. Mikor nyitni és mikor zárni. Mikor kell igent és mikor nemet mondani.

Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (...) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét.

Az odaadás művészete éppoly nehéz és csodálatos, mint a nem odaadásé. A kettő nincs külön: egyszerre tanuljuk meg.

Igazi tudásunk elsüllyedt kincsként hever lelkünk tengermélyén (...) elsősorban azért, mert más a felszín és más a mélység törvény világa.

Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (...) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.

Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a szívével lefordít magának.

Ki az köztetek, aki szerelmes lett, s nem hallott zeneszót? Ki az, akit elkap az öröm egy váratlan jó hírre, és ne hallana azonnal muzsikát? Csak a félelem zenétlen! A félelemnek nincs muzsikája, csak zaja. Kegyetlen gépház zsivaja. Trafóház zizegése.

Az ember sohasem azért lesz szomorú, mert a bánat kívülről rátör - hanem mert belülről csinálja. Az érzéseink sohasem kívülről szakadnak ránk, hanem belülről. És belül mindig azt érezzük, amit megengedünk magunknak!

A bohóc az, aki játszik - s nem az, akin játszanak.

Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés... a fulladás... (...) Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes. (...) Tele vagy drótakadállyal! Véded magad, szögesdrótokkal. (...) Jéggé fagyott tűz lángol benned.

Pompás helyet készítettél nekem a szívedben!... De én nem akarok ott lakni! (...) Mert ez egy trónus. Nagyon magasan áll. Én meg ott szeretnék lakni benned.

- Mit jelent az, hogy "utolsó"? - "Utolsó"? Csak annyit jelent, hogy sohase felejtsd el a pillanatot. Amíg közönyösen éled az életedet, gépiesen és megszokásból, elsuhannak melletted a nagy dolgok. Semmivé olvadnak az események. De amikor azt mondják: "utolsó", a kép megáll, hirtelen óriásivá növekszik lelkedben a pillanat, és nem felejted el soha. Ha jól élsz, minden pillanatod "utolsó" pillanat lesz. Nagy, piros betűs élmény! Ha valamit "utoljára" látsz, jól megnézed. A lelked lefényképezi, és maradandóvá teszi.

Az "utolsó" csak egy szó... Arra figyelmeztet, hogy gyönyörködj a színes buborékokban - mert szétpattan.

Minden nap elveszett, amelyben legalább egyszer nem táncoltál. És minden gondolat hamis, amelyen legalább egyszer nem nevettél.

Nem szeretek várakozni, és nem szeretek senkit se megváratni. (...) Wass Albert írja valahol, hogy bármit ellophatsz, azt vissza lehet adni, de ha valaki idejét lopod el, azt nem lehet jóvátenni.

Ha egy boldog embert megkérdezel: Miért vagy boldog? - nem tud felelni rá. Ha már mond valamit, nem igazán boldog! (...) Egy igazán boldog, ha egyáltalán felelni tud az értelmetlen kérdésre, azt mondja: "Csak!"