Müller Péter

Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.

A zűrzavar lehet bennünk, rajtunk kívül vagy mindkét helyen. Sok hang, sok akarat, sokféle vágy, késztetés, érzés, gondolat - kell egy karmester, aki kellő eréllyel renddé szervezi a diszharmóniát.

Csakis olyan célt tudunk elérni, amit mindenki akar. (...) Ha az egyik pillanatban hiszel, a másikban nem: a hitetlenség kioltja a hit erejét. Ha bízol a győzelemben, de közben a kudarctól is tartasz, veszíteni fogsz.

Az igazi boldogság az, amikor észre sem vesszük; olyan, mint az egészség, a tiszta víz, a szép táj, a nevető csecsemő, egy szelíd, jó szándékú mosoly... A boldogság: természetes.

A sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan - már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami.

Lelkünkből nemcsak a saját történetünk olvasható ki, hanem mindazoké, akiknek a sorsa, akár a legtávolabbról is, összefügg a miénkkel.

Aki megtalálta lelke közepét, az önmagára talált.

Férfi és nő között sokféle feszültség lehet, melyet meg lehet oldani a férfi, de a nő igazsága szerint is. A két "igazság" nem ugyanaz, mert más szemmel nézik a világot, s a maguk módján mindkettőjüknek "igaza" lehet.

Az benne van a bölcs könyvekben, hogy szeress meg higgy meg örvendj meg légy boldog - de a "hogyan" az nincs! "Szeresd az ellenségedet!" Ezt értem. De hogyan, ha egyszer utálom és gyűlölöm? "Légy boldog!" Hát persze. De hogyan, ha boldogtalan vagyok és kétségbeesett? "Ne félj!" De hogyan, ha szüntelenül szorongok, és be vagyok tojva?

Ha eláruljuk, mi tesz bennünket boldoggá, a legmélyebb titkunkat adjuk ki... Tudom.

Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. (...) Néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk) időtlen. A lélek emlékezete mélyebb és valóságosabb, mint a testé.

Belelátott a Boldogságba, és a Boldogság is látta őt.

Az élet mindannyiunk jelmezét és maszkját felismerhetetlenül átvarázsolja. De ha valakit szeretsz, az alig változik a szemedben: eltelik hatvan-hetven év, és ugyanazt érzed a közelében. Ugyanazt a sugárzást, ugyanazt a szóval kifejezhetetlen érzést, hogy "ismerem!".

Igazán csak az tudja az embert kihozni a sodrából, aki fontos neki. Akit szeret.

Kell olyan órákat teremtenünk, amikor nem a lábunk elé, hanem a csillagokra nézünk, hogy megpillantsuk a valódi útirányt és távlatot. Az ember egy sűrű erdőben lehet, hogy csak a következő fát látja, de ha nem veti a tekintetét a sarkcsillagra, nemhogy az erdőből nem fog kitalálni, de még a következő lépését sem tudja jó irányba megtenni.

Ha azt képzeled, hogy beteg vagy, az is leszel! Ha hiszel a gyógyulásodban - de igazán hiszel -, meggyógyulsz. Ha hiszel magadban és a jövődben, a hited anyaggá formálja a láthatatlant, és élhető jövőt írhatsz magadnak. De ha mások hipnotizálnak, akár tönkre is tehetnek! Olyan káprázatokba hajszolnak, melyekbe belealjasulsz. Te is árthatsz önmagadnak, és mások is neked. A képzeleted erejével magadra idézhetsz egy olyan vacak életet, melyet nem szívesen élsz.

- Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"... Ez nem szerelem. - Hanem mi? - Menekülés.

A szerelemhez nem elég egy tüzelő szuka és egy kan egér!... Ahhoz egy Király kell és egy Királynő!... Két szabad ember!... Két "magam ura" ember!... Nem sóvárgás, vonítás!... Van benne az is, de nem az a lényeg!... A lényeg, hogy nem elvesztek, hanem kiteljesedtek benne!... És az érzésnek nem a szolgái, hanem az urai maradtok!

A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, mikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését.

Anyák félik gyerekük félelmeit, átveszik fájdalmas betegségüket - néha meg is halnak miattuk.

Belehalni valamibe, főleg a szerelembe, csakis hősök tudtak.

Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg... ki akart törni belőle... szeretni akart... azt akarta, hogy szeressék... és ezért fölrobbantotta szívének falait... nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat... az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt.

Bármennyire is külön dobol a magánszívünk, mégis "együtt vagyunk". Vagyis itt lakik az igazi szeretet. Bár a szívünk külön ver, de az életünk közös. A te szíved és az én szívem lehet, hogy más ütemben ver, de a Teremtőnk közös. Ugyanaz a "dobosunk".

Nem tudtam kibontakozni a káprázatomból. Botorkáltam a jól megszokott és egyedülinek hitt valóságomban, és képtelen voltam tudomásul venni, hogy ez már nem az enyém. Beletapadtam az életembe, mint a légypapírba. Oly mértékben belevarázsoltam magam életem álmába, olyan valóságosnak véltem, hogy nem tudtam fölébredni belőle. Rettegtem, hogy minden elvész. Nemcsak a világom, de én magam is.

Azt mondom, a szeretet az egyetlen, amit nem kell mutatni. Tévedhetetlen jele van, amit behunyt szemmel, szavak s virágok nélkül is azonnal észre lehet venni. A szeretetből ugyanis meleg árad. Nem hideg, nem is perzselő forróság, hanem meleg. Testmeleg. Belépek egy lakásba, és érzem, hogy itt szeretik egymást.

A szeretet hiányában a lélek fázni kezd, a hideg rázza, s ha nem tudja elviselni: bele is pusztul.

Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!