Müller Péter

Pörgés, összevisszaság, rohanás, önzés, káosz, még ott is, ahol érzelmileg fájdalmas erővel vonzódunk egymáshoz.

Meghalt bennünk a gyermek. Szellemhazánkat elfelejtettük, üzeneteit nem halljuk, vagy csak nagyon ritkán és hamisan. Megöregedtünk, és nem jól. Álomtalanok lettünk. Mágusok helyett csaló bűvészek. Mutatványaink néha látványosak, de nem bírják az időt. Pedig eredetileg azért hoztunk létre műveket, azért írtunk, zenéltünk és festettünk képeket, azért tanítottunk és prófétáltunk, hogy a világot átvarázsoljuk. Nem sikerült.

Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, arcot, maszkot cserélünk.

A kéj a teremtés boldogsága.

Az érzéki szeretet pedig hosszabb távon már nem működik, mert a legmulandóbb szeretet-forma. Ugyanaz a gond vele, mint mindennel, ami testi: időhöz kötött.

A lelki szeretet nem más, mint az érzéki szeretetnek egy magasabb minőségű, finomabb halmazállapota.

Nem az a baj, hogy férfiuralom van. Az még lehetne jó is. A baj az, hogy annak a férfinak, aki hatalmon van, fogalma sincs róla, hogy milyennek kéne lennie az igazi férfinak. Vagyis nem tudja a szerepét jól eljátszani - nem tud jól szeretni.

A neurózis. A hisztéria. A depresszió. Az Igazi Férfi ezeket nem ismeri. Szomorú lehet, depressziós soha. Mert az már az önelvesztés jele. A depresszió nem egyéb, mint a szellem elárulásának a következménye.

Nőiesnek csak azt a megnyomorított lényt nevezzük, aki alázatosan szolgálja férjét. Akinek nincs más életcélja, mint az anyaság - ha a gyereke felnő, akár meg is halhat, mert nincs miért élnie tovább. Ha valakinek az igazi természete el van nyomva - nyomorék. Nem egészséges ember.

Sok okból sírhatunk. Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, de néha még az intenzív szerelemtől is elolvadunk. Elkezdünk csurogni. Folyik belőlünk az, ami bennünk a legtengerszerűbb, a sós könnyünk - elbőgjük magunkat. Amikor a tengerben fürdök, eszembe jut, hogy én most Isten "öröm-könnyében" úszok; akkor sírta ki magából ezt a sós-keserű óceánt, amikor rádöbbent, hogy teremtése milyen gyönyörű.

Nem az a kérdés, hogy ki milyen, hanem hogy mit csinál. Az ember jellemzésénél az igei megközelítés a jó és nem a jelzői. Az embert nem lehet minősíteni.

A mai kapcsolatok attól üresek, hogy nincs ott az angyal. Vagy, mivel üresek, nem jön az angyal. Nem igazi barátság, nem igazi szerelem, pedig azzá tudna válni egy pillanat alatt.

Az apokalipszis éppúgy része a buddhizmusnak, mint a taoista filozófiának vagy a keresztény és a zsidó vallásnak. Mindig tudták, hogy az emberiség nem fejlődik, hanem válság felé halad.

Abszolút szeretetből egy akkora pofont lehet adni a gyereknek, hogy a fal adja a másikat. És nem szeretetből el lehet nézni, hogy egy gyerek erély nélkül nő fel, és zaklatott ember lesz belőle. Nem az a lényeg, hogy egy gyerekkel erélyesen vagy erélytelenül, hanem hogy szeretettel vagy nem szeretettel bánok.

Az élethez sok minden kell: kaja, lakás, fűtés, világítás, kocsi, na de aztán még jobb kocsi kell, még nagyobb lakás, még szebb villa kell, még drágább és márkásabb ruha kell, és lassan az ember azt látja (...), hogy az élet energiáit lekötik az élet kellékeinek a megszerzésére összpontosított energiák.

A diktatúrának van egy előnye. Az, hogy megfegyelmezi az embert. Külsőleg, de megfegyelmezi. Mert fél a lehallgató-készülékektől és a besúgóktól, és megtanulja a nyelv és a beszéd fegyelmét. Szegénység és nyomor van, és így kénytelen megfegyelmezni a birtoklási ösztöneit.

A tízparancsolatban a jóisten személynek szóló használati utasítást adott. Ha te jóban akarsz lenni velem, akkor ezt ne csináld, azt meg csináld. De nincs szó erkölcsről, hanem az Istennel való jó viszony feltételeiről. Egyszerűen azt mondja, én vagyok az Úr, ezek a feltételei annak, hogy te velem jóban legyél, ha jóban akarsz lenni. Ha nem tartod be ezeket, akkor nem leszel velem jóban. Ettől még nem vagy gazember, csak hozzám nincs közöd.

Az, hogy a világ még áll, a nőknek köszönhető.

Egy öreg buddhista szerzetes, akivel Indiában találkoztam, azt mondta nekem, hogy maguk európaiak a legfegyelmezetlenebb emberek, akikkel valaha találkoztam, mert állandóan az irrealitásban bolyonganak. Vagy a múltjukon rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön elmélkednek, ami a másik irrealitás, mert még nincs. Ahelyett, hogy teljes intenzitással megélnék a jelent, amely közben valahogy elmúlik, elszalad.

Az igazság veszedelmes - mert a látszatok papírvilágában élünk, s ha az igazság megnyilvánul: elégeti.

Ha a közeledben van, akit szeretsz, mintha melegebb lenne a levegő. A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, mintha az illat is megváltozna körülötted, ha a közeledben van, aki számodra kedves. Ez az összetéveszthetetlen jelenlét-érzet, amikor az idegenség hirtelen ismerőssé válik, amikor meghitté varázsolódik a környezeted - a szeretet biztos jele.

Igazság szerint nem vagyunk mi úgy külön, ahogyan azt hétköznapi, józan eszünkkel tapasztaljuk. Százezer láthatatlan idegszállal, egymásba keveredő energiával, érzéssel, gondolattal vagyunk összekötözve, s amit másokban előidéztünk, az valójában sohasem távozik tőlünk. Bennünk marad, és úgy sajog a mélyben, mintha a mi testünk, a mi lelkünk sebe volna.

Az ember nem hozhat ítéletet sem önmaga, sem mások fölött. Mert nincsen abban a helyzetben, hogy az igazságot áttekinthetné. Az igazságot rá kell bízni Istenre. Aki tudja, mi az igazság, s aki nem büntetni, de gyógyítani akar.

Aki bölcsen él, úgy dolgozik sorsán, mint egy festő a képén: időnként hátralép, megnézi az egészet - időnként közel hajol, s a távlat emlékével kidolgozza a részleteket. Ha nem így tesz, belevész a képébe.

A Ji-king azt üzeni, hogy minden kapcsolat: lelki kapcsolat! A mai, automata üzemmódra állított ember a legnagyobb tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy "lelki kapcsolata" csak a szeretőjével van, a pénztárgép mögött ülő áruházi alkalmazottal nincs. Egy-egy kapcsolatnak természetesen különféle mélységei lehetnek, de aki akár csak egyetlen embert is tárgynak és eszköznek tekint, az a számára kedveset is előbb-utóbb eszköznek fogja tekinteni.

Ősi és érett kultúrákban az öregeket nem azért tisztelték, mert "fáradságos életükkel kiérdemelték", nem is abból a józan előrelátásból, hogy "egyszer én is öreg leszek, s milyen jó lesz, ha nem hajítanak majd a szemétre!", hanem azért, mert a lélek még érzékenyebb volt, a szellem nyitottabb, s az öregember, óriási élettapasztalatával, olyan értékeket jelenített meg, amely a fiatalabbak számára vonzó és kívánatos volt! (...) Az öregember akkoriban nem teher volt, hanem felbecsülhetetlen érték: nem azt nézték, milyen mulandó teste, hanem hogy ki lakik benne!

Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése. Hogy szeretem, és vele akarok lenni, vele akarok szenvedni, és vele akarok meghalni - mert számomra nagyobb gyötrelem, ha eltépik tőlem a szerelmemet, a lelkemhez, testemhez tartozó lényt, mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést.

Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.

A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról.