Müller Péter

(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.

English54 Magyar1356 Română56
Életünk (...) nem arról szól, hogy gondtalan boldogságban lebegjünk, hanem hogy lelkileg megérjünk, hogy egymással összecsiszolódjunk.
Igen, van égi és van földi szeretet. De az ég és a föld szereti egymást, ezt ne feledd.
Nyúlj felém "jó kezekkel", s vetíts rám magadból olyasmiket, amik az életemet megkönnyítik: láss jobbnak, mint amilyen vagyok. És cserébe én is ezt teszem.
Isten mindkét nemet magában rejti.
Az a tévhit, hogy az Isten férfi, azt jelenti, hogy a férfi önmaga óriási képét vetítette az égre.
Elsősorban azonban mindannyian Emberek vagyunk. Csak aztán lehetünk férfi és női emberek.
Két világ határán élünk. A régi recseg-ropog. Több ezer éve, de ma már tarthatatlan. Mindenki tudja. A másik most van születőben. Trónfosztás történik, az élet alapjait felforgató lázadás, kétségbeesett ragaszkodás a hatalomhoz, gazemberség, hazugság, kapkodás és eszelős száguldás nem létező síneken a szakadék felé - és ugyanakkor szabadságharc és üdvtörténet. Az "anyák kora" van születőben.
Új világ kell, ahol az uralkodó eszme nem az érdek, hanem a szeretet lesz.
Ha józanul nem hiszel semmiféle istenben, most mégis ott motoszkál benned valamiféle hála - ajándékot kaptál, és nincs kinek megköszönni.
Vajon mikor tudja meg a baba, hogy anyjának jólesik, ha ő rámosolyog?
Vezérlő csillag nélkül nem lehet jól élni, de meghalni se.
Ne feledd, hogy a szeretet: világháló. Mindenhová elér, mindenhol van, időt és távolságot nem ismer. Érzékenyebb, mint testben az idegpályák hálózata, egyetlen érintésre összerándul az egész.
Tüzet rakni a jégmezőn, hogy melegedjünk körülötte - ennyit tehetnek értünk a mamák.
A harcos nem érzelmileg szereti az ellenfelét, hanem univerzálisan. Egységet alkot vele. Saját erőkörébe vonja, s mintha önmagával táncolna, együtt pörögnek. És nemhogy félne tőle, hanem éppen ellenkezőleg: félti. És felelősséget érez a sorsáért. Célja a védelem, de tudja jól, hogy a harc során a Sors törvényeibe nyúl bele. Akár nyer, akár veszít, magára veszi a tett súlyát. S ha nem az egyetemes igazság - vagyis a szeretet - nevében cselekedett, függetlenül attól, hogy ő hal meg vagy az ellenfele: a felelősség az övé.
Akihez csak hozzáérsz, vagy lerántod magaddal, vagy fölemeled.
Nincs olyan párkapcsolati tanács (...), amely boldoggá tudna tenni egy olyan nőt, akit lelkileg nem szeretnek.
Roppant nagy művészet egy kapcsolatot összetartani.
Mindenkinek az életében lehet egy olyan ingatag pillanata, amikor az ember erősebb lesz benne, mint az üzletember.
Adni az ember igen nehezen tanul meg - ha megtanul egyáltalán. Mindent meg akar enni, meg akar szerezni, s ez így van nemcsak az élelemmel, de a másik lénnyel is: akitől kap, azt szolgálatra kényszeríti. Ennek a szolgálatnak a legfontosabb része nem is a testi, hanem a lelki szolgálat.
Voltam már kislány, szerelmes, feleség, anya, szerető, elvált asszony, száműzött, pincékben bujkáló menekült, voltam úriasszony és bőrgyári munkás - sokféle szerepet játszottam, de az öregség a legnehezebb. Ezt nem csak azért nehéz eljátszani, mert méltatlan, hanem mert belül nem öregszik az ember. Ha belül is öreg lennék, sokkal könnyebb lenne. Észre sem venném, hogy megöregedtem. De így meglepődök magamon. Belenézek a tükörbe, és azt kérdem: ki ez?
Mindenki hülye, ezzel együtt kell szeretni.
Én mindig akkor jövök ki a sodromból, ha a feleségem megmondja az igazat. Ilyenkor rohanok el, csapom rá az ajtót - és kérek tőle később bocsánatot. Az indulatom hőfoka jelzi, hogy mennyire van igaza: ha úgy vágom be az ajtót, hogy lejön a vakolat - akkor száz százalékig igaza van.
Az önfeláldozás, a fáradságot nem ismerő áldozat: a szeretet mértéke.
A szabad kapcsolatok tartósak. Mint a világot járt vándormadarak, hosszú idő után újra összejönnek, s elmesélik egymásnak, mit láttak.
A Rák jegyű ember az édesvizű tavak szelíd ringásának és a folyó áramlásának zenéjében él, - úgy szeret, mint gyermekét az anya, akinek érzelmei megállnak a család határainál. Csak az "övéit" szereti.
Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (...) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (...) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: "Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.
Egy romlott világban az ember a saját szívén kívül nem követhet senkit! Se az apját, se az anyját, se a hatalmat, sem a társadalmi törvényeket, sem a neveltetését, sem az iskoláit, de még a gyóntató papját sem, semmiféle ideológiát, elvárást, politikát, morált - csakis a saját lelkiismeretét! Saját szívünkön kívül minden jó tanács, elv és parancs megvizsgálandó! Különben mi is bagollyá válunk, és huhogunk!
Mennyire ismerjük a jövőnket? S főleg, hogy mennyire formáljuk mi magunk, s mennyire alakítják a külső körülmények életünk eseményeit. Mi az, amit hoztunk magunkkal, s mi az, amit varázshatalmunkkal mi magunk idézünk meg? Meddig van eltervelve a sorsunk? És mennyire ronthatjuk el az életünket?
Gyöngyhalászok, akik nemcsak magáért a gyöngyért ugranak a mélybe, hanem azért is, hogy másoknak felmutassák: nézd, milyen szép igazságot találtunk! De vajon érték lenne-e a gyöngy, ha valakinek a markában maradna?
Meddig lehet hinni? (...) Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél.