Agatha Christie

- Néha jó a múltban élni. - Nem mehetünk vissza. Nem vezet út visszafelé, csak előre.

Mindig vállalnunk kell bizonyos kockázatot. És gyorsan kell megtenni, nem sokat gondolkodni rajta.

A legmélyebb az erősek szenvedése.

A főzés igazán tág teret nyújt az érzelmi árnyalatok kifejezésére.

A szem azonban igen megbízhatatlan tanú (...) Nemegyszer csupán azt látjuk, amit a szemünknek szántak.

Nem vezet sehova, ha azért gondolunk valamit, mert azt akarjuk gondolni.

Ahol van konyhalány, ott van remény. Úristen, mi lesz velünk, ha senki sem tart már konyhalányt! A konyhalányok fecsegnek. A szakácsnő és magasabb rangú cselédek úgy elnyomják folytonos rendreutasításukkal, hogy csak természetes, ha kikívánkozik belőle, amit tud, és elmondja valakinek, aki szívesen hallgatja.

Jómagam mindig zavarban vagyok, mi a helyes és mi a helytelen... pedig könnyű eldönteni, ha a helyes kellemetlen és a helytelen kellemes, mert akkor tudjuk, hol állunk, de ha fordítva van, az baj, és véleményem szerint, ugyebár, mindenki cselekedjen úgy, ahogy helyesnek látja.

Sohasem felejteni... várni... terveket szőni... remélni... szívvel-lélekkel, minden erejével eltökélni, hogy amit akar, elérje a végén. Vannak ilyen férfiak.

Úgy látszik, kényszerítettelek, hogy igazat hazudj.

A felfújtakon és süteményeken mindig meglátszik, ha a szakácsnő lelkiállapotával baj van.

Ez hát a kétségbeesés (...). Dermesztő hideg magányosság, sivár, sötét elhagyatottság. Azt hittem, a kétségbeesés forró, szenvedélyes, vadul kitörő valami, de nem így van. A kétségbeesés bűne, amiről a papok prédikálnak, hideg bűn, a lüktető, meleg, élő emberi kapcsolatoktól elzárkózás bűne.

A gyermekek rendszerint nagyon jól ismerik a felnőtteket.

Van egy spanyol közmondás, mindig szerettem: ami kell, vedd el, de fizesd meg az árát, mondja az Isten.

Az igazsággal mindig jobb szembenézni. Semmi értelme a boldogtalanság elől a tények meghamisításával kitérni.

Az élet nem intézhető el a modern irodalomból vett bölcs mondásokkal. Ne felejtsd el, hogy a természet vad és vérszomjas.

Legyen az ember bátor, és nézzen szembe a valósággal. E bátorság nélkül nem érdemes élni. Az árt nekünk a legtöbbet, aki eltitkolja előlünk az igazságot.

Az ember a lelki szemével lát igazán.

Szerencsére a szavak, ha ügyesen használják őket, leplezni tudják a meztelen tények csúfságát.

A világ minden baját a pénzre lehet visszavezetni... vagy a hiányára.

Furcsa dolog ez: titokban hiszünk valamiben, de nem akarjuk beismerni, aztán, amikor valaki más kimondja, akkor dühödten tagadjuk.

Valamennyien benne vagyunk a hatalmas Időben. És az Idő önmagában nem is jelent semmit. Öt perc, vagy ezer év egyaránt fontos lehet.

A nőket nem a csillagok érdeklik, hanem a négy fal, amely menedéket nyújt, amikor fúj a szél, a tűzhelyen rotyogó fazékra figyelnek és jól táplált, alvó gyerekek arcát ügyelik.

Lassanként (...) kezdtem rájönni arra, hogy ez a világ szenvedéllyel megélt valóságon alapszik, meg a túlélésért folytatott vég nélküli harcon, és a harc kimenetelét illető reményeken. Ez a nők világa, nem a férfiaké. A férfi megmarad vadásznak: nemtörődöm, rongyos, gyakran éhes, és mindig előre igyekszik, sarkában pedig ott lohol az asszony és a gyermek. Az ő világában nincs szükség politikára, csak jó szemre, gyors kézre, és máris övé a préda.

A civilizált életnek a föld az alapja, a föld, amely ad, mindig csak ad. Ebben a világban házakat emelnek, és megtöltik őket tárgyakkal. Termékeny, anyáskodó világ, amelyben sokkal bonyolultabb dolog életben maradni, ahol a sikernek és az elbukásnak száz meg száz lehetséges módja van.

Mi valamennyien arra használjuk a képzeletünket, hogy kimenekítsen minket a valóságból, hogy lehetőleg el tudjunk távolodni önmagunktól.

Mindenki a maga szemszögéből nézve ítéli meg a többi embert. A dolgokkal sem vagyunk másképpen. Ahány ember, annyifélének látja a fákat vagy a tengert. Nincs két olyan festő, aki egyformának ábrázolná például a St. Loo-i kikötőt.

A nők szemében mindig a szerelem az első.

Valamennyien képesek vagyunk arra, hogy úgy nagyjából megítéljük, milyen napszakban is vagyunk, hogy reggel van-e vagy dél, esetleg késő délután vagy már este, érted, nem kell gondolkodnunk rajta, anélkül is tudjuk, és ehhez nincs szükségünk mérőműszerekre, napórára vagy homokórára, karórára vagy faliórára. De ha megbeszélésre kell rohannod, vagy el kell érned a vonatot, ha pontos időre kell ott lenned bizonyos meghatározott helyen, akkor már gondolkodnod kell, és ki kell találnod azokat az eszközöket, amelyek a segítségedre lehetnek abban, hogy pontos légy. Azt hiszem, az élettel szembeni magatartásunk is ehhez hasonló. Hol boldogok vagyunk, hol meg boldogtalanok, haragszunk valamiért vagy neheztelünk valakire, tetszik nekünk valami vagy valaki, esetleg éppen fordítva: ki nem állhatjuk.

- Mi a megbocsáthatatlan hiba? - Nem venni észre, ami kézenfekvő.