Agatha Christie

Tökéletes arcvonások, ropogósan göndörödő aranyszőke haj, magas, csodálatos formájú alak! És úgy járt, ahogyan istennőhöz illik, megerőltetés nélkül, mint aki úszik, és csak jött, egyre közelebb. Egy pompás, lélegzetelállítóan szépséges lány!

Az ember egyszerűen kíváncsi. Én, tudják, hiszek egy hely hangulatában. Az emberek gondolatai, érzései beszivárognak a bútorokba, a falakba.

Ha valakin mindig átnéztek, gyakran megalázták, vagy tehetetlen haragot ébresztettek benne, és az élete már amúgy is szürke és céltalan, gondolom, úgy érzi, hogy ha a sötétben vagdalkozik és talál, akkor megbünteti azokat, akik boldogok és jól érzik magukat a bőrükben.

Mi ez az akármi, ami az egyik nőben megvan, a másikban nincs? Miért van az, hogy van olyan nő, aki csak annyit mond: "pocsék idő van ma", és minden hallótávolban lévő férfi azonnal odasietne hozzá, hogy beszélgessen vele az időjárásról? Talán a gondviselés néha eltéveszti a címet, amikor csomagot küld... Egy Aphrodité-archoz és -alakhoz megfelelő temperamentum illenék. De valami félresikerül, az Aphrodité-temperamentumot valami csúnyácska kis teremtés kapja, és a többi nő meg dühösen hajtogatja: "Elképzelni sem tudom, hogy mit látnak benne a férfiak. Még csak nem is csinos!"

Nem vagyok igazán ostoba. Pedig annak tartanak. Az emberek nem sejtik, hogy pontosan tudom, milyenek, és nagyon utálom őket.

Elvakult gyűlölet... igen, elvakult gyűlölet. De még egy vak is szíven döfhet valakit véletlenül.

Amikor az embernek mindent meg kell köszönnie, meg folyton olyanokat mondani, hogy milyen kedves tőled, meg hasonlók, akkor az ember belülről egy kicsit megrothad, és a változatosság kedvéért úgy szeretne egyszer jól odamondani... De amikor végre alkalma nyílik rá, a fejébe száll, és azon kapja magát, hogy túl messzire ment.

A szerelem nagyon rossz hatással van a férfiakra. Megzápul tőle az agyuk. A nők éppen ellenkezőleg, pompásan érzik magukat, szinte sugárzanak, és kétszer olyan csinosak, mint egyébként. Vicces ugye, hogy a szerelem jól áll a nőknek, a férfiak meg olyanok lesznek tőle, mint a beteg birkák.

Az ember mindig készüljön fel a legrosszabbra. El se tudja képzelni, mennyire megnyugtatja az idegeket. Azonnal arra gondol az ember, hogy nem lehet annyira rossz, amennyire elképzelte.

A legtöbb és végső megnyugvás a halál. Csak a halál oldja meg a gondokat. Csak a halálban van igazi béke. Ezt minden nagy ember tudja. Emlékezz Macbethre: "Nem gyötri többé a lázroham élet." Emlékezz Trisztán és Izolda elragadtatására. Szerelem és halál. Szerelem és halál. De a legnagyobb mégiscsak a halál.

A gyenge pont... mindenkinek van gyenge pontja... mélyen, a test szöveteiben. A gyengeségből jön az erő... a halál ereje és békéje.

Tudja, minden attól függ, mit akar az ember az élettől. Az a lényeg, hogy az ember vágyai elég erősek legyenek. Sok embernek van sok pénze, de sejtelmük sincs, hogy mire használják. Végül azután magával rántja őket a pénzcsinálás gépezete. Rabszolgává válnak. Korán reggel elmennek a hivatalba és későig maradnak; nem jut idejük az élvezetekre. És mi a jutalom? Egyre nagyobb autó, ház, egyre drágább szerető vagy feleség, és hadd tegyem hozzá, egyre több fejfájás.

A legtöbb gazdag ember számára a pénz megszerzése a dolgok alfája és omegája. Fektess be egyre nagyobb összegeket, keress egyre több pénzt! De minek? Meg se pihennek, és fel se teszik maguknak a kérdést: miért? Nem tudják.

Az embernek magának kell megszerveznie a sakkhúzásait, és ez elég sok tervezést igényel, de manapság már nincs szükség, egyáltalán nincs szükség undorító tanonckodásra.

A világ változik, és mostanában egyre gyorsabbak a változások. Felgyorsult a tempó, és ezt ki kell használni. Új horizontok nyílnak.

- Maga szerint a gépek idővel átveszik az ember helyét? - Az emberét igen. Azét, aki csak a munkaerő egysége. De a nagybetűs Emberét soha. Létezik ugyanis irányító ember, gondolkodó ember, aki a gépnek készít kérdéseket.

Félünk az atomrobbanástól, a stroncium 90-től meg a hasonlóktól, így igazán védtelenül állunk a tudományos szuggesztióval szemben.

A legnagyobb találmányokat és a legtöbb zseniális eredményt a tétlenségnek köszönhetjük, legyen az kényszerű vagy akaratlagos. Az emberi agy szívesen fogadja, ha kanalanként etetik meg vele mások gondolatait, de ha megfosztjuk ettől a tápláléktól, vonakodva ugyan, de elkezd önállóan gondolkodni - és ez a gondolkodás, hadd emlékeztessem rá, eredeti és ezért értékes eredményeket hozhat.

Bennem bőven van akaraterő. Az életem aktív és teljes. Az egyik legboldogabb ember vagyok (...) Rengeteg a tennivalóm. De való igaz, hogy rögtön fegyvert ragadok, amint hallom ezt a régimódi előítéletet, mely szerint egy nő helye csakis otthon lehet.

Valószínűleg sokkal eszesebbek és intelligensebbek vagyunk! Csak egy kis eltökéltségre volna szükség.

Túlságosan is hajlamosak vagyunk rá, hogy Istennek tulajdonítsuk a sok gonoszságot, amelyet az ember követ el, szabad akaratából. Istennek nincs rá szüksége, hogy büntessen minket (...) Nagyon szorgalmasan büntetjük mi magunkat.

Ha valaki úgy gondolja, hogy az öngyilkosság a menekülés útja a bajból, akkor nagyjából mindegy, hogy mi a baj.

Most kezdek rádöbbenni, milyen tévesen ítélem meg az embereket.

Nem szép, hanem szokatlan és feltűnő volt. Személyiség. Előttem ment be az étterembe, s elfogott az az ostoba férfibüszkeség, amit olyankor érzünk, amikor különleges nővel mutatkozunk.

Csak a bolond verítékezik. Az embernek gondolkodnia kell, és a hadjáratot minden részletében megszerveznie. A siker titka roppant egyszerű, de azt ki kell gondolni. Valami egyszerűt. Az ember kigondolja, gyakorlatilag megvalósítja, és kész.

Agytrösztnek csak hatalmas és baljós alakot tud elképzelni az ember.

A gonosz nem emberfeletti, hanem valamivel az ember alatti. A bűnöző olyasvalaki, aki fontos akar lenni, de soha nem lesz az, mert soha nem lesz ember.

Az egész élet veszélyes. Mi, akik a civilizációnak egy kis csücskében nőttünk fel, hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Ennyiből áll ugyanis a civilizáció, Easterbrook. Itt-ott összegyűlik néhány ember, hogy egymást megvédje, és ilyenformán képes túljárni a természet eszén, és le is győzi. Legyőzték a dzsungelt, de ez a győzelem csak átmeneti. A dzsungel bármelyik pillanatban ismét magához ragadja a hatalmat. Az egykor büszke városok mára romhalmazzá váltak, burjánzó növényzet nőtt rajtuk, és a nyomorult kis emberek éppen csak túlélték. Az élet mindig veszélyes, ezt soha ne feledje. Lehet, hogy nem a nagy erők, hanem a tulajdon kezünk munkája pusztítja majd el. Ma nagyon közel állunk ahhoz, hogy ez bekövetkezzék.

Amikor az emberek azt mondják, hogy vidéken unalmas az élet, a városban meg csupa izgalom, fogalmuk sincs, mit beszélnek (...) Az utolsó boszorkányok rozoga viskókba költöztek, dekadens ifjú emberek feketemisét tartanak távoli kastélyokban. A világtól elzárt falvakban mindennapos a babona. Középkorú vénkisasszonyok zörgetik hamis szkarabeuszláncaikat, szeánszokat tartanak, az írótáblákat láthatatlan kéz írja tele.

- Szerelmes vagyok beléd. (...) - Azt hiszem, te vagy a világ legkedvesebb embere - de én nem vagyok beléd szerelmes. - Majd teszek róla, hogy belém szeress. - Az nem jó. Nem akarom, hogy tegyél róla. (...) Én jobban tudok gyűlölni, mint szeretni.