Agatha Christie

Mindig megtette, amire kérte, és ráhagyott mindent (...), de az még nem mindig jelenti azt, hogy az ember szeret valakit, ugye? Az is lehet, hogy csak nincs mersze ellentmondani.

Az embereknek többnyire van valami önvédelmi ösztönük. Tudják, hogy kik előtt nem tanácsos ezt vagy azt mondani vagy tenni.

Az a fajta egyéniség volt, aki folyton arról beszél, hogy mit csinált, mit látott vagy mit érzett vagy mit hallott. Arról sose beszélt, hogy bárki más mit mondott, mit tett. Az efféléknek olyan az élet, mint valami egyirányú utca... csak a saját útjukat érzékelik benne. A többi ember számukra csak olyan... mint a tapéta a falon.

Örökké tartó folytonos elragadtatás nem létezik. Nagyon szerencsések vagyunk, ha sikerül nyugodt és elégedett vonzalomban, derűs és józan boldogságban élni.

A gyerekek megsínylik az ilyesmit. (...) Jobban, mintsem a környezetük valaha is gondolná. A fájdalmat, a visszautasítást, a valahova tartozás hiányát. Olyasmi ez, amit nem lehet csupán kedvező életkörülményekkel jóvátenni. Nem pótolja az iskoláztatás, a kényelmes otthon, a biztos jövedelem vagy a kezdő tőke valami szakmához.

Miért ne gyűlölném? A legrosszabbat tette velem, amit ember a másikkal megtehet. Elhitette, hogy szeret, és szüksége van rám, aztán bebizonyította, hogy hazugság az egész.

Van valami ezekben az új lakótelepekben, amitől az emberek ferdén néznek a szomszédjukra. Talán mert mindnyájan újak vagyunk itt. Hogy mit képesek összeintrikálni, pletykálni, meg írogatni a tanácsnak, meg minden, hát megáll az eszem! Igazi városokban egyszerűen nem érnek rá az emberek ilyesmire.

Különös, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak a foglalkozásukhoz, hogy örökké ugyanazt akarják csinálni!

Az emberek emlékeznek. Kivált az öregek. Nem a közelmúlt eseményeire, hanem a régi, mondjuk húsz évvel ezelőtti dolgokra. (...) Fontos dolgokat mondhatnak közéleti személyiségekről, esetleg régi botrányokról.

Az emberek sosem olyanok, mint amilyennek emlékszünk rájuk. Ha csinosnak, kedvesnek akarjuk megőrizni őket, képzeletünkben felnagyítjuk ezeket a tulajdonságaikat. Az évek múlásával egyre inkább olyanná alakítjuk az emléküket, amilyennek látni szeretnénk őket.

Senki nem szeret sajnálkozni, főleg ha a hibát ő követte el.

Az emberben működik egy természetes védekező mechanizmus, ami a kellő pillanatban megóvja attól, hogy átlépje azt a bizonyos határt.

A gyerekek nap mint nap éreznek hasonlót. Dühbe gurulnak, s azt mondják apjuknak-anyjuknak: "Gonosz vagy! Utállak! Bárcsak meghalnál!" Az anyák - mint értelmes, józan teremtések - nem veszik zokon, oda sem figyelnek. Ám mikor felnövünk, még mindig gyűlölhetünk ugyan, de már nem akarunk gyűlöletből ölni. Vagy ha mégis... nos, akkor börtönbe kerülünk.

Annyi embert ismerünk az újságokból! Mindenki áhítatos tisztelettel bámulja őket. Nem látszik rajtuk, pedig komplett hülyék. Én tudom. Meglepődne, ha sejtené, mekkora hibát követett el egyik-másik nagykutya.

A legtöbb lány neurotikus, kivált a serdülőkorban. Ilyenkor még mindegyik éretlen, segítségre szorul, különösen a szerelem terén. Még képtelenek kiválasztani a megfelelő partnert, s leginkább olyan alakokhoz vonzódnak, akik bajba sodorják őket. Úgy tűnik, korunkban igazán kevés az erős jellemű szülő, aki meg tudja óvni lányát az efféle veszélyektől. Ilyenkor aztán a lányok szenvednek, hisztériáznak. Rosszabb esetben meggondolatlanul férjhez mennek, aminek rövid időn belül válás a vége.

Les femmes, mind hajlamosak a féltékenységre, s néha leginkább azok, akikről legkevésbé hinné az ember.

A hátam mögött az eszpresszógép dühös kígyóként sziszegett. Volt ebben a hangban valami baljós, hogy azt ne mondjam, ördögi. Erről eszembe jutott, hogy a legtöbb mai zajnak ilyen a színezete. A sugárhajtású repülőgépek félelmetes, dühös sikoltással szelik át az eget, az alagútból kifelé jövő földalatti moraja lassú és fenyegető, a hatalmas országúti szállítmányok a házak alapját is megrázzák... Napjaink kisebb házi zajai, bármilyen hasznosak, valamiféle készenlétet követelnek. A mosogatógépek, a hűtőszekrények, a kuktafőzők, a sivító porszívók is. - Légy óvatos - látszólag mind ezt mondja. - Szolgálatodra megszelídített dzsinn vagyok, de ha nem tartasz kordában... A világ veszélyes - erről van szó, a világ veszélyes.

Bárcsak ne lenne ennyi ideje az embernek gondolkodásra! Nem szeretem, ha van időm gondolkodni. Olyankor mindig elkeseredem.

Akkor kell nyugalomba vonulni, amikor az ember még élvezheti az életet.

Érdekes dolog a boszorkányság (...). A világon mindenütt fellelhető, csak eltérő formákban.

Nem becsülhetjük le annyira a gonoszt, hogy nemlétezőnek tekintsük. A gonosz ugyanis létezik. És erős. Néha erősebb, mint a jó. Ez az igazság. Fel kell ismerni és harcolni kell ellene. Különben (...) elnyel minket a sötétség.

Nem lehet mindent félrelökni azzal, hogy babona, félelem vagy bigottság. Igenis léteznek elemi igazságok és elemi erők. Mindig is léteztek. És létezni is fognak.

Kedves uram, mit gondol, miért jártak évszázadokon keresztül az emberek a halottidézőhöz, varázslóhoz, vajákos emberhez? Mindössze két okból. Csak két okból kockáztatták meg ugyanis az elkárhozást. Vagy a szerelmi bájitalért, vagy a méregpohárért.

A tudomány kitágította a határokat.

Az embereken nem lehet segíteni. Én legalábbis nem tudok. Csak az Úristen szólíthat fel bűnbánatra, gondolom, ezt maga is tudja.

Tapasztalataim szerint az igazán gonosz emberek soha nem kérkednek. Egyszerűen hallgatnak a gonoszságukról. Csak akkor beszél az ember ilyen sokat a bűneiről, ha nem súlyosak. A bűn nyomorúságos, vacak, gonosz, gyalázatos valami. Ezért olyan fontos, hogy nagynak és jelentősnek lássék.

Az emberek oly büszkék a gonoszságra. Különös, ugye, hogy a jó emberek sohasem büszkék a jóságukra. Szerintem ebben szerepet játszik a keresztényi alázat. Ezek az emberek még azt sem tudják, hogy jók.

Közös baj fele baj, ahogy mondani szokás.

Vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert félünk a választól.

Hát bizony, nem is volna jó, ha mindnyájunkat egy fából faragtak volna. De nagyon bánt, ha azt látom, hogy valaki nem él teljes életet. Én minden percet élvezek, és szeretném, ha mások is így éreznének. Sokan mondják, biztos halálra unom magam, amiért évszámra itt töltöm az időt, a világ végén. Szó sincs róla, mondom én. Mindig elfoglalt vagyok és mindig boldog!