Agatha Christie

(Torquay, 1890. szeptember 15. – Wallingford, 1976. január 12.) angol írónő, „a krimi koronázatlan királynője”. Mary Westmacott álnéven romantikus regényeket is írt, de az utókor számára inkább mintegy 80 detektívregénye és nagy sikereket arató West End-i színpadi darabjai miatt emlékezetes. A Guinness Rekordok Könyve szerint William Shakespeare könyvei és a Biblia után Agatha Christie könyveit adták ki a legnagyobb példányszámban az egész világon.

Magyar943 Română70
Parányi vigasz, de mégis vigasz.
A legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb emberek nem feltétlenül a legügyesebbek is.
Ha mindenki hazudik, abba ugyanúgy belezavarodunk, mint ha mindenki igazat mond.
A legártatlanabb ember is elveszti a fejét, és képtelen dolgokat művel, ha hirtelen veszély fenyegeti.
A halottak azt akarják, hogy bátran elviseljük veszteségeinket, és csak éljünk úgy, mint azelőtt, igaz? Csak nehogy szomorúak legyünk! Mindenki ezt mondja, de a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy volna valami alapja ennek az, egyébként valóban vigasztaló elképzelésnek. És természetesen ezt is az élők találták ki, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Mert látod, bármiről is legyen szó, az élők nem mindig értenek egyet, tehát nem látom be, hogy miért volna olyan egyöntetű a halottak véleménye. Ha egyáltalán van halál utáni élet, akkor azt hiszem, odaát is éppen annyi önző lélek van, mint itt a földön. Hiszen az lehetetlenség is volna, hogy azok, akik életükben tele voltak mindenféle érzéssel, egyetlen pillanat alatt levetkőzzenek magukról minden rosszat, és felöltsék az önzetlenségnek és a jóságnak a köntösét. Nevetnem kell. Képzelj el egy özvegy férfit, aki a temetés utáni reggelen azzal a felkiáltással ül le reggelizni, hogy "Mary nem akarná, hogy szomorkodjak", és azzal jó étvággyal felfal mindent, amit csak maga előtt lát. Honnan tudja, hogy Mary odaát mit gondol? Lehet, hogy sír, és fogait csikorgatja - az asztrálfogait, természetesen - látván, hogy a férjeura úgy él tovább, mintha ő soha nem is létezett volna. Hiszen a legtöbb nő szereti, ha a férje körülugrálja. Miért változna meg az ember jelleme a halála után?
Az ember imádta a követ, és megépítette Stonehenge-et. De akik építették, azoknak ma már nyomuk sincs, Stonehenge azonban még mindig áll. És mégis, akármilyen furcsán hangzik, azok az emberek tovább élnek bennem és benned, és minden leszármazottjukban, a kő pedig, Stonehenge kövei halottak. Aminek pusztulnia kell, az fennmarad, és ami tartósan élni látszik, tulajdonképpen halott. Micsoda paradoxon!
Csak az embernek adatott meg az öröklét. Vajon mi ez, ha nem arrogancia? És mégis hiszünk benne.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha megtanultuk volna, hogyan kell csinálni, éppen úgy tudnánk emlékezni a jövőre, ahogyan fel tudjuk idézni a múltbeli eseményeket. Persze így, ahogy én elmondom, csupa sületlenség, de tudom, hogy van ennek egy jól megalapozott elmélete is. És hiszek is abban, hogy van bennünk valami, ami csakugyan tudja, hogy mi vár ránk a jövőben. Ez magyarázatul szolgál arra is, hogy miért ódzkodunk néha egyes dolgoktól. Tudjuk, hogy a sorsunk nagy terhet készül a hátunkra rakni, és igyekszünk elhúzódni előle.
Az emberekben nincsen igazi eredetiség, sem a hétköznapi életében, sem akkor, amikor átlépik a törvényes határokat. Ha egyszer valaki már elkövetett egy bűncselekményt, a többi, ami utána jön, hasonlítani fog az elsőhöz.
Metódus, barátom, metódus. (...) Ez az egész. Rendezni kell a gondolatokat, és ha egy-egy kis tény vagy jelenség nem illik bele a rendszerbe, nem szabad azt eldobni, hanem annál jobban meg kell vizsgálni. Ha nem is mindjárt veszed észre a jelentőségét, bizonyos lehetsz benne, hogy még nagy jelentőségűvé válhat.
Teljesen sötétben vagyunk, száz ellentmondó jelenség zavar és kever össze bennünket. Annál jobb. Konfúzióból lesz a rend.
Ha valami nagyon foglalkoztatja az ember gondolatvilágát, akkor az minden egyebet kiűz onnan, úgyhogy nincsen semmi más, amiről beszélni tudna.
- Szóval te jelentőséget tulajdonítasz a születésnek és a neveltetésnek? - Lehet, hogy régimódinak fogsz tartani, de azt hiszem, hogy semmi jó sem származik abból, ha az ember más társadalmi osztályból nősül. - Teljesen egy véleményen vagyok veled, barátom. Száz eset közül kilencvenkilencben valóban így van. De rendszerint a századik esetről van szó, ha rá kerül a sor, mert ebben reménykednek a fiatalok.
Rendezd a gondolataidat, következtess módszeresen, ez a titka a sikernek!
A emberi lélek öntudatlanul is védekezik minden eredetiség ellen.
Különös (...), hogy az asszonyok mennyire irtóznak attól, hogy megsemmisítsék a rájuk nézve legkompromittálóbb tárgyakat és bizonyítékokat.
Az, hogy rejtegetjük a múltat, még nem teszi azt meg nem történtté.
- Olyan lelkiismeretlen, olyan becstelen voltam! (...) - Valamennyien azok vagyunk egyszer vagy másszor az életben.
Ne mint fiú menjen oda, hanem mint férfi. (...) Mint férfi, akin végigszántottak a múlt és jelen csapásai, de aki mégis előrenéz, egy új és egy szebb élet felé. Kérje meg, hogy tartson ki maga mellett. Gondoljon arra, hogy egymás iránt érzett szerelmük igazán gyilkos tűzben állta ki a próbát. Mindketten hajlandók voltak egymásért feláldozni életüket. Ennél csak nem kell nagyobb bizonyíték?
- A különös kis tények. Szeretem, amikor felbukkannak. Sokat jelentenek. Megmutatják az utat. - Az utat? De hová? - Rámutatott a gyenge pontra (...). Sajnos mindaddig nem tudjuk, amíg oda nem értünk.
A várakozás... az a legrosszabb. Állandóan azon rágódni, mi történik még. És hogyan? És várni, hogy megtörténjen.
Sose add fel! Ez a mottóm. Ne gondolj a gondra, és nem lesz gond.
Bármiféle érzései legyenek is az embernek, nem helyes nagy ügyet csinálni belőlük. Az csak kínos mindenki másnak.
Ha az ember törölte a többi lehetőséget, ahhoz fordul, amelyik megmaradt, és azt mondja - minthogy más nincs - ennek kell lennie...
- A szerencse, úgy mondják, forgandó (...). - Talán. Mindenesetre hasztalan hadakozni ellene.
Mindnyájunknál eljön a pillanat, Mademoiselle, amikor a halál kívánatosabb az életnél. De elmúlik - elmúlik a bánat és a gyász. Most ezt nem képes elhinni, tudom.
A bűn sosem kerüli el büntetését (...). De a büntetés néha titkos.
Mindig pirkadat előtt van a legsötétebb.
A titoktartás olyan művészet, amelyhez sok hazugság pompás előadása szükségeltetik, valamint tehetség a komédiázáshoz és ennek élvezete.
A művész nem elégedhet meg pusztán a művészettel. Hiába is tagadja, természetes vágy él benne az elismerés után.