Agatha Christie

Azt gondolod, hogy akit ismersz és szeretsz, az olyan is, mint amilyennek látod. Nem ismered még az emberi szívet, hogy mekkora keserűség és milyen gonoszság lakozhat benne.

Nincs semmi kegyetlenebb, mint a pletyka, és nincs semmi más, amivel ennyire nehezen lehetne szembeszállni. Ha az embert a háta mögött rágalmazzák, nincs mód arra, hogy vitassuk vagy cáfoljuk a mocskolódást, a sutyorgás meg csak egyre hangosabb, és nem lehet megállítani.

Mindenki potenciális gyilkos. Előbb-utóbb mindenkiben feltámad, ha nem is az akarat, de a vágy, hogy öljön. Hányszor hallja az ember: "Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ölni!" - "Meg tudtam volna ölni B.-t, amiért azt mondta..." - "Olyan mérges voltam, hogy meg tudtam volna ölni!" És ez szó szerint így is van. Az embernek az ilyen pillanatokban teljesen tiszta a feje. Szeretné megölni Y.-t, Z.-t. De nem teszi meg. A vágyhoz hiányzik az akarat. A kisgyermekekben már nem működik ilyen jól a fék.

A mai fiatalok (...) fesztelenül beszélnek olyan dolgokról, amelyekre az én fiatalkoromban még csak gondolni is alig mertünk, másrészt azonban lélekben borzasztó ártatlanok. Mindenkinek mindent elhisznek. És ha az ember megpróbálja figyelmeztetni őket, akár csak a legóvatosabb formában is, rögtön azt vágják a fejéhez, hogy begyepesedett vén szamár, és az agya olyan, mint a mosogató.

A tények tények, és ha beigazolódik, hogy az ember tévedett, a kudarcot szerényen el kell tudni viselni, és más módon kell próbálkozni újra.

A csábítás (...) kétségkívül sok ezer éves bűncselekmény, bár olyan ősi hagyományai természetesen nincsenek, mint az emberölésnek.

A szóbeszéd valóban olyan, mint a kilencfejű lernai hidra, melyet nem lehet elpusztítani, mert ha levágják az egyik fejét, kettő nő helyébe.

A távolság keserves próbája a szerető szíveknek!

Én sajnos nem hiszek a tökéletes lényekben. Mindannyiunknak van hibája - és a háztartási munkában ez nagyon hamar kiderül!

Azt mondja, a bűn büntetlen marad; de vajon tényleg így van? A törvényt olykor ki lehet játszani, igaz; ok és okozat azonban nem pusztán a törvényi kereteken belül érvényesül. A mondás, hogy a bűn elnyeri méltó büntetését, kétségkívül közhely, az én véleményem szerint azonban nagyon is igaz.

Természetesen az ember ostoba (...). Az ostoba embereket meg rajtakapják, mindegy, mit csinálnak. De meglehetősen szép számmal vannak olyanok is, akik egyáltalán nem ostobák, és - hacsak nem rendelkeznek szigorú erkölcsi normákkal - félve gondolok arra, miket forgathatnak a fejükben.

Tulajdonképpen mi az őrültség? Biztosíthatom, hogy minél tovább tanulmányozzuk ezt a témát, annál nehezebb állást foglalnunk. Mindnyájunkban van bizonyos mértékű önimádás, és amikor ez odáig fajul, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk Oroszország cárja, akkor bezárnak vagy megzaboláznak bennünket. Hosszú út vezet azonban odáig. És ugyan ki tudná pontosan megmondani, hol van az a pont, ahol meghúzhatjuk a határt, és bízvást kijelenthetjük: "Ezen az oldalon a józan ész uralkodik, a másik már a téboly birodalma." Ilyen ugyanis nem létezik.

Sok olyan ok lehet, amely szétválaszt: távolság, termet, gondolkodásmód... de mind közül a legrosszabb, ha az idő választ el.

Senki nem tudja megakadályozni a Végzetet. Milyen balszerencsés az a vízió, amely rombol, holott azért idézték fel, hogy megmentsen valakit.

Ezer ember közül csak egy képes meglátni a Jupiter holdjait. Azért, mert a másik kilencszázkilencvenkilenc nem láthatja, még nincs okunk kételkedni a Jupiter holdjainak a létezésében, és még kevésbé indokolt az ezredik embert bolondnak nézni. (...) Nagyon is lehetséges, hogy a ma hallucinációi holnap tudományosan bizonyított tényekké válnak.

Az a baj, hogy a fiatalok mind holtbiztosak abban, semmi sem létezhet a saját filozófiájuk határán túl, és mindjárt felizgatják magukat, ha valami kiábrándítja őket belőle.

Léteznek bizonyos ősi erők. Legtöbbjüket elpusztította a civilizáció, de az anyaság mit sem változott az idők folyamán. Állatok, emberek e tekintetben egyformák. Az anya szeretete gyermeke iránt a világon semmivel sem hasonlítható össze. Nem ismer törvényt, könyörületet, mindent merészel, és lelkiismeret-furdalás nélkül eltapossa azt, ami az útjába áll.

Nyomorúságos, didergő kis rikkancs voltam valaha. Emlékszem, akkoriban mennyire sóvárogtam mindaz után, amit most a magaménak mondhatok, a pénz nyújtotta kényelemért és luxusért, de sohasem a hatalomért. Pénzt akartam, de nem azért, hogy hatalmat szerezzek magamnak, hanem azért, hogy pazarlóan elköltsem - mégpedig magamra! (...) Azt mondják, pénzért nem lehet mindent megkapni. Nagyon igaz. Én azonban mindent meg tudok vásárolni, amit akarok. Ezért vagyok elégedett.

A végben ott a kezdet... Gyakran hallottam ezt az idézetet. Egész jól hangzik - de mit is jelent valójában? Létezik-e olyan pont, amelyre az ember odabökhet az ujjával és kijelentheti: ezen a napon ekkor és itt, ezzel az eseménnyel kezdődött minden?!

Alapjában véve nem vagyok lusta. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy nyugtalan a természetem. Mindenhová el akarok jutni, mindent meg akarok nézni, mindenbe bele akarok vágni. Keresek valamit. Igen, ez az! Keresek valamit!

Azt hiszem, az életben az egyik legfurcsább dolog az, hogy mik ragadnak meg az ember fejében. Gondolom, az ember megválasztja, miket jegyez meg. Valahogy muszáj választania.

Az, hogy szegénynek születtél, még nem jelenti azt, hogy annak is kell maradnod. A pénz különös dolog. Oda megy, ahol igazán akarják.

Szinte kivétel nélkül minden nőben él a vágy, hogy meghallgassa, mit jósolnak neki. Ezt már az általam ismert lányoknál is megfigyeltem. Ha együtt elmentünk egy vásárba, majdnem mindig nekem kellett fizetnem, hogy bemehessenek a jövendőmondó sátrába.

Senki sem hős az inasa szemében. Talán mindenkinek kellene, hogy legyen egy inasa. Különben nagyon nehéz lehet folyton azon igyekezni, hogy megfeleljünk a többiek rólunk alkotott véleményének.

Az orvosok búskomor szamarak. Elkönyvelik, hogy valaki hamarosan meg fog halni, aztán ha az ember rájuk se hederít, él még ötven évet.

A szerelem, a gyűlölet, a vágy - végső soron nem ugyanaz-e? Egység a hármasságban.

Az olyan embert, aki folyton színpadon érzi magát, könnyen félreismerhetjük (...). Akkor sem vesszük komolyan, ha őszintén csinál valamit.

Ahogy az ember öregszik, egyre jobban megszokja, hogy meghallgason másokat.

Az a baj (...), hogy mindenki nagyon is sokat foglalkozik mások betegségeivel. Azt hiszik, hogy ha valaki elmúlt ötvenéves, annak már feltétlenül meg kell halnia agyvérzésben vagy infarktusban vagy valami effélében. Üres locsogás! Ha valaki azt mondja, hogy semmi komoly baja, szerintem úgy is van.

Az ember eleinte figyel... aztán lankad a figyelme... gondolatai elkalandoznak, és hirtelen észreveszi, hogy elmulasztott valamit!