Agatha Christie

A társalgás mindig veszedelmes, ha az ember el akar titkolni valamit!

Sohasem könnyű idézni egy beszélgetést, és pontosan beszámolni arról, amit a másik fél mondott. Az ember mindig hajlamos rá, hogy azt idézze, amit az ő véleménye szerint a másik mondani akart. Később már konkrét szavakat ad a szájába.

Meg kell tanulnunk, hogy a kellemetlenségeket is elviseljük. Jó dolog cuclit dugni a kisbaba szájába, hogy ne sírjon. De idővel le kell szoktatni róla.

A különböző mesterségek megváltoztatják az ember látószögét!

A rendes nőknek szükségük van rá, hogy elszórakozzanak egy kis pletykával. Meg kell tudniuk, hogy mi történik körülöttük, hogy kétszer kettő mikor négy, és mikor lehet ötöt is kifacsarni belőle! Az ilyen nők senkinek sem ártanak. Jártatják a szájukat, de készségesek, ha az ember bajban van.

Hogy is van ez manapság... ezek a szegény kis fiatalkák. Bár némelyiküknek van anyja, de az se sokat ér - ezek az anyák nem tudják megóvni lányaikat az ostoba afféroktól, törvénytelen gyerekektől, korai, szerencsétlen házasságoktól. Nagyon szomorú.

Én vagyok veszedelmes. Mindig is az voltam (...). Szokásommá vált belerohanni a veszélybe. Nem, nem is szokást mondanék. Inkább szenvedélyem. Akár valami kábítószer. Nekem ez olyan, mint a kábítószer rabjainak az a helyes kis heroingolyócska, amit időnként le kell nyelniük, hogy az élet színes és ragyogó legyen, hogy érdemes legyen leélni. Ez így van rendjén. Vagy belehalok, vagy nem, majd elválik. Kábítószert sosem szedtem, sosem volt rá szükségem, a veszély volt a kábítószerem. De aki úgy él, mint én, veszélyt és romlást hozhat másokra.

Háborúban tényleg jó hely a hadsereg, de békében fikarcnyit sem ér.

A kelekótyákra külön is vigyáz a gondviselés. Sose néznek körül, sose vigyáznak, mégis megússzák, még ha egy elefántcsorda előtt mennek is át az úttesten.

Csak ennyi és ennyi hang van egy oktávban, és az ember mégis (...) több millióféleképpen kombinálhatja ezt a néhány hangot. Egyszer egy zenész azt mondta nekem, hogy az ember sose kaphatja meg kétszer ugyanazt a dallamot.

Mindenki olyan, amilyennek születik. Én arra születtem, hogy veszedelmesen éljek. Nem vagyok törvény- és hagyománytisztelő.

Tudja, furcsa (...), de engem sok-sok év tévedései megtanítottak arra, hogy ha valami nagyon egyszerűnek látszik, gyanakodjam. Ha valami nagyon egyszerű, sokszor túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen.

Azt szerették volna, ha egy rendes lánnyal kezdek járni, félrerakom a pénzt, összeházasodunk, aztán letelepszünk, és szerzek magamnak egy rendes, állandó munkát. Aztán csendben telnek-múlnak a napok, évre év jön, a világnak sosincs vége, ámen. Köszönöm, de én ebből nem kérek! Kell, hogy legyen ennél jobb is. Nekem nem hiányzik ez az egyhangúság, nem hiányzik, hogy az életemet ilyen dögunalomban bicegjem végig. Ebben a világban, gondoltam, ahol műholdakat tudtak fellőni az égbe, ahol arról beszélnek, hogyan fognak eljutni a csillagokra, kell hogy legyen valami, ami megdobogtatja az ember szívét, amiért érdemes az egész világot végigkutatni.

Vagyok, aki vagyok. Maradok Michael Rogers, és járom a világot, és csinos nőkkel ismerkedem össze, amikor kedvem támad rá! Persze ez egy kissé szűkös életmód volt, de eddig még kibírtam. Élveztem az életet, és beértem azzal, hogy az élet csak játék. De hát, azt hiszem, nem is viselkedhettem volna másképp. Az ilyen életszemlélet együtt jár a fiatalsággal. Mikor ez az ifjúság kezd elmúlni, már az élvezet sem az igazi.

Azt hiszem, előbb-utóbb mindenkivel megtörténik ez, de akkor viszont hirtelen jön. Az ember egyáltalán nem azt gondolja, amit korábban elképzelt: "Talán ez a nekem való lány... Talán ez az a lány, aki az enyém lesz." Én legalábbis nem így éreztem. Nem tudtam, hogy hirtelen fog rám törni. És hogy azt fogom mondani: "Ez az a lány, akihez tartozom. Az övé vagyok mindenestül és örökre szólóan őhozzá tartozom." Nem. Nem is álmodtam volna, hogy ilyen lesz!

A szegények igazából nem tudják, hogyan élnek a gazdagok, a gazdagoknak fogalmuk sincs, hogyan élnek a szegények, és mindkét fél számára elbűvölő élmény megismerni a másik életmódját.

Sok tekintetben a gazdag nőknek a legrosszabb. Az orvosok ellátják őket rengeteg porral, kapszulával, mindenféle élénkítőszerekkel meg nyugtatókkal, amikre igazából semmi szükségük sincs. A falusi asszonyok sokkal egészségesebbek, mert nem foglalkoznak unos-untalan az egészségükkel.

Az ember életét egyáltalán nem azok a dolgok irányítják, amelyeket olyan nagy szavakkal nevezzünk meg, mint szerelem (...), élet, halál, gyűlölet. Hanem egy csomó kicsinyes, lealacsonyító dolog. Olyasmik, amiket az embernek el kell viselnie, és amikre nem is gondol, míg csak be nem következnek.

A pszichológiával nincs semmi baj, ha a pszichológusokra bízzák. Az a baj, hogy manapság mindenki amatőr pszichológus!

Az ember természetéhez hozzátartozik, hogy mindig a lehető legjobb színben akar mutatkozni. Ez az iskolától kezdve egyik alapelvem volt, néha dicsekedtem egy keveset, eltértem egy kissé az igazságtól, kiszíneztem némiképp a valóságot. Ezt soha nem szégyelltem. Szerintem nagyon is természetes dolog. Azt hiszem, muszáj ilyesmit csinálni, ha az ember vinni akarja valamire. Muszáj minél előnyösebb képet kialakítani önmagunkról. A többi ember átveszi az önértékelésünket.

Nincs sikeres bűntett szerencse nélkül.

Óvakodom attól, hogy annak alapján, amit nekem mondanak, hamis képet alkossak magamban bárkiről. Függetlenül mindenkitől, magam formálom meg az ítéletemet.

Minden bűnesetben ugyanazt tapasztalja az ember, amikor kihallgatja a tanúkat. Mindenki megtart magának valamit. Néha - valójában elég gyakran - ez ártalmatlan dolog, olyasmi, aminek talán nincs is semmi köze a történtekhez, de - ismétlem - mindig van valami!

Az elismertség (...) elsőrendű kellék a szélhámos eszköztárában!

Egy angol férfi először is a munkájával törődik - az állásával, ahogy mondják, aztán jön a sport, és végül - legutoljára - a feleség.

A munkával az ember pénzt keres, a nők révén az ember a pénzt elkölti - tehát utóbbi sokkal nemesebb cél, mint az előbbi.

Ön, mint író, nagy előnyben van másokkal szemben (...). Az írott szó erejével könnyíthet a lelkén. A tollával hatalma van az ellenségei fölött.

Mindenki szeret magáról mesélni (...). Így csinálnak a sarlatán lélekbúvárok rengeteg pénzt. Ráveszik a pácienseket, hogy menjenek el hozzájuk, s meséljenek nekik mindenféléről. Hogyan estek ki a gyerekkocsiból kétéves korukban, hogy ette az anyjuk a körtét, amelynek a leve narancssárga ruhájára csorgott, hogy húzkodták másfél évesen az apjuk szakállát, és így tovább. A sarlatán pedig közli velük, hogy többé nem fognak álmatlanságban szenvedni, s elkéri a pénzt. A páciens elmegy, ó, nagyszerűen érezte magát, roppantul - s talán még jól is alszik aznap.

Az emberek, akármit is mondjanak, többnyire azt a foglalkozást űzik, amelyre mindig is vágytak. Például azt mondja egy hivatalnok: "Bárcsak felfedező lehetnék, s isten háta mögötti helyeken élhetnék nomád módra". Aztán kiderül, hogy szeret ilyen tárgyú regényeket olvasni, de a maga részéről nagyon is megbecsüli az íróasztala nyújtotta biztonságot és a viszonylagos kényelmet.

Mindig minden felől lehet némi kétségünk (...). Mindig közbeléphet egy előre nem látott tényező, és halomra döntheti a terveinket.