Agatha Christie

Ha egy nő önzetlen, az ugyanolyan katasztrofális tud lenni, mintha valaki avatatlan kézzel fog neki a süteménykészítésnek.

Különös (...), hogy milyen örömöt okoz az embernek, ha élénk, fénylő színeket préselhet ki egy palettára, és szétmázolhatja őket egy vásznon! Néha tudja az ember, hogy mit is akar csinálni, és néha nem, de mindig élvezet.

Irányíthatod egy gyermek kezét a papíron, de amikor elveszed a kezed, a gyermek még meg kell tanuljon magától írni. Lehet, hogy a tetted tulajdonképpen késleltette a folyamatot.

Mint minden nagy pénzember, a pénzszerzés módját, ezer csínját-bínját élvezte, nem magát a pénzt. Az csak arra kellett neki, hogy még érdekesebb, még kacifántosabb mó­don még több pénzt teremjen.

Széna­kazalban keresni egy varrótűt. Ha sokáig turkálunk benne, biztosan ráakadunk valamire, még ha megszúrjuk is közben az ujjunkat.

Állítólag ma korábban érnek a lányok. Ez igaz testi értelemben, de ha mélyebbre nézünk, jóval későbben érnek és maradnak gyerekek. Gyerekesen öltözködnek, gyerekes a lobogó hajuk, sőt még a miniszoknyájukkal is a gyerekességnek hódolnak. A baby-doll hálóruha, a képes trikók, a sortok - gyerekdivat. Nem akarnak felnőttek lenni - nem akarják vállalni a vele járó felelősséget. Ezzel szemben, mint minden gyerek, azt kívánják, hogy felnőttnek tartsák őket, és szabadon tehessék mindazt, amit ők felnőtt dolognak tartanak. Ez pedig nemegyszer tragédiához vezet.

Eljutottam oda, hogy tudjam, el kell fogadnunk embertársainkat olyannak, amilyenek, genetikai adottságaikkal egyetemben, amelyek meghatározzák a jellemüket.

A nemi vonzalom nem helyettesítheti a szerelmet, hanem együtt jár vele, önmagá­ban nem áll meg. Szerelemmel szeretni ugyanaz, mint az esketési szertartás szavai: jóban, rosszban, ínségben és bő­ségben, betegségben és egészségben, mindhalálig. Ezt vállaljuk, ha szeretünk valakit, és házasságot akarunk kötni.

Minden nehézség ebből adódik: emberi értékrendet alkalmazunk Istenre, azon tűnődünk, hogy mikor igazságos és mikor igazságtalan. A leghalványabb fogalmunk sincs, nem is lehet arról, hogy mit kíván igazából Isten az embertől, kivéve azt, hogy Isten olyasmit kíván, amire az ember képes, csak eleddig eszébe se jutott.

- Akkor mit tegyen az ember, ha sajnálatot érez egy másik ember iránt? - Hagyja őt ott, ahol a helye van... Isten kezében. - Ez nagyon szigorúan és nyersen hangzik. - Közel sem olyan veszélyes, mint engedni a felszínes sajnálatnak.

Az ember belemászik bizonyos dolgokba, és aztán nem tud kimászni belőlük. Az ember színlel... nap mint nap színlel. És aztán belefárad.

Magának nem az a véleménye (...), hogy az ember elég erős jellemmel kell bírjon ahhoz, hogy a Paradicsomot el tudja viselni?! Mint azok a réges-régen élt emberek, akik közül az áldottak sorban ültek a fák alatt, koronával a fejükön... mindig az jutott eszembe, hogy azok a koronák annyira nehéznek látszanak... és aranykoronáikat levetik magukról az üvegesen csillogó tenger előtt... ez egy egyházi ének, ugye? Talán Isten megengedte, hogy levehessék a koronát, mert olyan nehéz volt. Nehéz örökösen koronát hordani. Az ember semmit sem bír sokáig elviselni, ugye? Azt hiszem...

Egy rossz cselekedet - és itt a rosszat nem úgy értem, hogy gonosz, hanem elhibázott, rögtön érezteti a hatását: olyan, mint mikor táncolsz, és elvéted a lépést, vagy hamisan énekelsz... fülsértő (...). Ha nő lennék, azt mondanám, hogy olyan, mint ha kötés közben leejtesz egy szemet.

Az embert nem lehet hatalommal felruházni. Megrohasztja, belülről rohasztja meg. Meddig folytathattam volna anélkül, hogy a gőg belém költözzön? Gyanítom, hogy máris megkezdte a munkáját. Azokban a pillanatokban, mikor széles néptömegekhez beszéltem... vajon nem kezdtem-e úgy gondolni, hogy én beszélek, én üzenek nekik, én tudom, hogy mit kell vagy nem kell cselekedniük, s hogy én már nemcsak Isten hírnöke vagyok, hanem Isten szószólója? Érti hát? Előléptetve, felmagasztalva, ember az emberek fölött!

Hit? Furcsa szónak tűnik nekem. Hiszünk-e a Napban, a Holdban, a székben, amin ülünk, a földben, amin járunk? Ha az ember tud valamit, mi szükség arra, hogy higgyen benne?

Idővel lelohad a gyűlölet, elenyészik. Még ha próbáljuk is mesterségesen ébren tartani, nem sikerül. Nem olyan erős érzelem, mint a szeretet.

Ha valaki elég erős szerelemmel szeret, akkor hajlandó megfizetni érte, még ha csalódás és bizonyos fokú boldogtalanság lesz is az ára.

Megjelent a fiú, akibe beleszeretett. Tudta, hogy megbízhatatlan, tudta, hogy semmirekellő, csakhogy ilyesmi még nem tántorított el egyetlen lányt sem a fiújától. Nem bizony. A fiatal lányok szeretik a csirkefo­gókat. Mindig is szerették. Beléjük szeretnek és meg van­nak győződve róla, hogy ők majd megváltoztatják. A ked­ves, jóravaló, megbízható férjjelölteknek pedig az én időmben azt válaszolták, hogy testvérként fogják szeretni őket, amivel azok a legkevésbé sem érték be.

A gonoszság az emberben olyan, mint a rákbetegség, a rosszindulatú daganat. Szenvedést okoz.

Minthogy jófor­mán egész életemet fiatalok között töltöttem, úgy szemlé­lem az életet, mint a múló idő egy szakaszát, amely önma­gában véve is teljes. Mint ahogy Eliot mondja: "A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata ugyanaddig tart."

Manapság mindenből akkora hűhót csapnak az emberek! Ha fogat húzatnak, injekció kell nekik, ha nem tudnak aludni, orvosságot szednek, kényelmes széken meg párnán hajlandók csak ülni, a lányok nem törődnek a testtartásukkal, s nyaranként félmeztelenül heverésznek a strandon.

Ha az embert arra ösztökéljük, hogy a legjobbat nyújtsa magából (...), akkor arra kényszerítjük, hogy magasfeszültségen éljen; hogy ahhoz igazodjon, amit mások elvárnak tőle, ezért nagyon meg kell erőltetnie magát. A túl nagy feszültség végül összeomláshoz vezet.

Ha az ember a legjobbat hiszi valakiről, akkor életre hívja benne a legjobbat. Az embereknek javukra válik, ha hiszünk bennük. Ezt újra és újra tapasztalom.

A boldogság az élet egyik tápláléka, elősegíti a fejlődést, nagy tanító, de nem az élet célja, és önmagában még csak nem is teljesen kielégítő.

Az ember nem tudhatja, hogy valójában mi a fontos, és mi nem. Meg kell tanulja, hogy bízzon a saját értékrendjében. Az értékek mindig viszonylagosak.

Egyszerűen nem értem, hogy miért kapaszkodnak az emberek úgy egymásba. Az élet akkor szórakoztató, ha nem veszed komolyan!

Az élet nagy tragédiája, hogy a nők megöregszenek.

Az emberek mindig azt hiszik, influenzájuk van. Csak hogy komolyan vegyék őket. Hogy együttérzést támaszthassanak másokban. A hörghurut nem elég jó, mert azzal nehezen lehet kellő mennyiségű együttérzést kicsiholni a barátokból.

Vigasztaló, hogy a természet úgy van megalkotva, hogy még a legkevésbé vonzó férfi is vonzó lehet, legalábbis egyes nőknek a szemében.

Manapság nem szokás szépnek nevezni a fiatalembereket (...). Nevezik őket kívánatosnak, vagy észveszejtően vonzónak, és sokan közülük rá is szolgálnak a dicséretre. Elég egy markáns arcél vagy egy elhanyagolt, csapzott frizura és szabálytalan vonások. Manapság egy fiatalemberre nem mondják azt, hogy szép. Vagy ha mégis, akkor inkább csak szabadkozva, mintha valami letűnt ideált magasztalnának, amely régen kiment a divatból. Az igazán "dögös" lányoknak ma már nem kell a lantját pengető Orpheusz, nekik ma már inkább egy popénekes kell rekedt hanggal, égő szemmel és rengeteg bozontos hajjal.