Agatha Christie

(Torquay, 1890. szeptember 15. – Wallingford, 1976. január 12.) angol írónő, „a krimi koronázatlan királynője”. Mary Westmacott álnéven romantikus regényeket is írt, de az utókor számára inkább mintegy 80 detektívregénye és nagy sikereket arató West End-i színpadi darabjai miatt emlékezetes. A Guinness Rekordok Könyve szerint William Shakespeare könyvei és a Biblia után Agatha Christie könyveit adták ki a legnagyobb példányszámban az egész világon.

Magyar943 Română70
Ahhoz, hogy az ember sokra vigye az életben (...) elsősorban a saját elképzeléseit, a saját művészi törekvéseit kell szem előtt tartania, egyszersmind azonban kufárkodni is tudnia kell. Tudnia kell, miképpen tegye kívánatossá portékáját. Máskülönben élete végéig mások elképzeléseinek végrehajtója marad, olyan elképzeléseké, amelyek összeegyeztethetetlenek tulajdon törekvéseivel.
A gyerekek nem mindig szaladnak a szüleikhez, ha balesetet vagy valami váratlan, erőszakos cselekményt látnak az utcán. A gyerekek nagyon jól tudnak titkot tartani. Megtartják maguknak, és gondolkodnak rajta. Vagy egyszerűen csak büszkék rá, hogy van egy titkuk, amit nem osztanak meg senkivel.
Keményen dolgoztam, ez segített abban, hogy ne gondolkodjam, és hogy úgy érezzem, hogy... hogy a csonkaságom nem tepert le. Belevetettem magamat a munkába (...), és a sors iróniája következtében minden, amihez csak nyúltam, sikerült. A legvadabb spekulációim eredményesek voltak. Ha szerencsejátékot játszottam, nyertem. Minden arannyá vált a kezemben. Igen, valahogyan úgy érzem, hogy a sors iróniája volt ez.
Ha valaki valójában fáradt, magányos öregember, és ha talán a saját családja elhanyagolja (...), akkor valaki olyat akar a szívébe fogadni, akit elbűvöl az ő csodálatos nagylelkűsége. (...) Az sokkal érdekesebb. Az ember annyival nagyobbnak érezheti magát... jótékony uralkodónak! Az, aki a jótéteményt kapja, el lesz bűvölve, és ez jó érzés annak, aki ad.
Szerettem a feleségemet. Soha senkit olyan mély érzéssel nem fogok szeretni. (...) Amikor meghalt, úgy éreztem magam, mint akit kiütnek a szorítóban. De elmúlt az idő, amikor a bíró kiszámolt. Végeredményben férfi vagyok! Szeretem a nőket!
Az én tapasztalatom szerint a fizikai sokk gyakrabban végzetes, mint a szellemi. Köznapian megfogalmazva, lehet, hogy egy hirtelen becsapódó ajtó gyilkosabban hatna (...), mint az a hír, hogy a lány, akit kedvelt, szörnyű körülmények között meghalt.
A rossz hír csaknem mindig védekező reagálást vált ki. Megbénítja azt, aki kapja, először képtelen teljes súlyában felmérni. A felmérés egy kis időbe kerül.
Csak akkor lehet igazán nekimenni valakinek, ha az ember össze van vele házasodva. Ha nincsen... törvényes kötelék, akkor az emberek sokkal óvatosabbak; állandóan bizonygatják önmaguknak, hogy minden milyen szép és jó. Igazolniuk kell magukat önmaguk előtt. Nem mernek veszekedni! Észrevettem, hogy a házastársak még élvezik is a csatáikat, és... a megfelelő kibéküléseket.
A legtöbb ember (...), túlságosan hiszékeny ebben a gonosz világban. Elhiszik azt, amit mondanak nekik. Én soha. Sajnos, én mindig, mindent szeretek bebizonyítani önmagamnak.
A pénzszerzéshez az szükséges, hogy az ember kihasználja valaminek a hiányát!
- A nyomozás bizonyos szakaszában az ember hajlamos azt hinni, hogy mindenki többet tud valamivel, mint amennyit hajlandó elmondani. - Többnyire ez is a helyzet. (...) Csakhogy ez a legtöbbször nem függ össze a szóban forgó esettel. Valamiféle családi szennyes, amit az emberek nem akarnak kiteregetni.
Mindig van egy kiskapu, amelyiken ki lehet bújni, ha az ember elég ügyes ahhoz, hogy megtalálja!
Kétségkívül vannak a világon olyan szent életű emberek, akik közömbösek a pénz iránt. Én azonban még sohasem találkoztam eggyel sem.
Azt hiszem, nagyon romantikus vagyok. Talán azért, mert nem mentem sohasem férjhez!
- Mindig azt hittem, hogy maga megveti a pénzt (...) - Persze hogy megvetem, ha nincs! Ez az egyetlen méltó magatartás.
A legszörnyűbb dolog a gyanú. Az, hogy az ember nem tudja. És talán sohasem tudja meg!
Az emberekben különösen keveredik a hősiesség és a gyávaság. Némelyik a pokol kínjait szenvedi el, és zokszó nélkül tűri, mert fél eljönni hozzám és megtudni, hogy igaz lehet, amitől rettegett. Ennek a fajtának az ellentéte meg az a rengeteg ember, aki beállít és fecsérli az időmet, mivel rettenetes fájdalmai vannak a kisujján egy daganat miatt, amelyről szentül hiszi, hogy rák, és amelyről persze kiderül, hogy csak fagyás vagy szemölcs.
Folyton csak a változások... manapság az emberek vásárolnak egy házat, laknak benne vagy tíz-tizenkét évig, aztán fogják magukat, és kiköltöznek belőle. Nyughatatlanok. Mire jó ez? Még növényt is csak úgy lehet ültetni, hogy az ember jó előre tekint.
Parancsszóra nem lehet emlékezni. És gyakran, ha valaki erőlteti a dolgot, az emlékkép még messzebbre tűnik.
A gyermekek furcsa kis teremtmények. Ha nagyon megijednek, különösen ha olyasmitől, amit nem értenek... nem beszélnek róla. Magukba fojtják. Látszólag, talán, elfelejtik. Az emlékkép azonban mégis ott rejlik bennük, valahol mélyen.
Tudja (...) nem hiszek abban, hogy túlságosan sokat kellene rágódni a múlton. Az ősök efféle tisztelete... jókora tévedés. A jövő az, ami valóban számít. Itt vannak önök, két fiatal és egészséges ember, önöké a világ.
Az ember néha igazán elcsodálkozik a gyerekeken. Némelykor egészen váratlanul kirobban egyik-másik, akiről az ember azt gondolná, hogy semmi sem izgatja az égvilágon. Van olyan érzékeny természet, amelyik nem tud kifejezésre jutni mindaddig, míg el nem hajszolják a tűrőképessége határáig.
Ha egy férfi elkezd faggatni egy férfit régi szerelmi kalandjáról, az elképesztő pimaszság... de olyanfajta pimaszság, amit egy nő megengedhet magának, ha... ha elég okos.
A féltékenység ravasz dolog. Néha úgy el lehet leplezni, hogy senki föl sem tételezné (...). Ám félelmetes erő tud lenni... nagyon is félelmetes.
A féltékenység, tudja, rendszerint nem olyan ügy, aminek okai vannak. (...) Arra a tudatra alapozódik, hogy valaki úgy érzi, nem viszonozzák a szerelmét. És ezért az illető elkezd várni, figyelni, arra gyanakodik... hogy a szeretett személy valaki más felé fordul. Ami viszont szinte kivétel nélkül valóban meg is történik.
Be kell vallanom, nekem úgy rémlik, az urak egyáltalán nem olyanok, mint akik nagyon tekintettel lennének a kötelességükre, amennyiben a feleségükről van szó.
Az ember mindig reménykedik az emberi természetet illetőleg!
Az ember érzései nem mindig megbízható vezetők (...). Olyan emberek csinálnak olyasmit, akikről a legkevésbé sem tételezhető fel a dolog.
Mindent a maga idejében. Nem okos dolog siettetni a dolgokat. Látni kell az utat, amelyen előre akar haladni az ember.
A virágok felesleges cifraság, de a hölgyek bolondulnak érte, mert nem tudnak mit kezdeni a ráérő idejükkel!