Paulo Coelho

A Megbocsátás fölrepít a csata hevében kimondott sértések fölé, hiszen azokat előbb vagy utóbb úgyis eltörli az idő, ahogy a szél is eltünteti a lábnyomokat a sivatagban.

A hűség olyan, mint egy drága porcelánvázákkal teli üzlet, amelynek a kulcsát ránk bízta a Szeretet.

Csak az érti meg a saját érdemeit, aki minden egyes lépését meg tudta becsülni.

Az élet nagy bölcsessége abban áll, hogy az oltalmunk alá hajtjuk mindazt, ami a rabszolgájává akar tenni minket.

Mi a siker? Az az érzés, hogy mindennap nyugodt lélekkel fekhetsz az ágyba.

Ne akard levágni az utat, hanem úgy menj rajta végig, hogy minden cselekedetedtől szilárdabb legyen a talaj és szebb legyen a táj.

Azok az emberek, akik csak a sikert akarják, rendszerint nem kapják meg, mert a siker önmagában nem cél, hanem következmény.

Nem számít, hogy érzed magad: minden reggel úgy kelj fel, hogy felkészülsz a fényed kibocsátására.

A szerelem néha belefárad abba, hogy mindig finoman szóljon. Hagyjuk hát, hogy teljes fényében felragyogjon, égessen, mint a nap, és egész erdőket taroljon le a szele.

Az emberek többsége azt hiszi, hogy csak adni nagylelkűség. Pedig az elfogadás is a szeretet aktusa. Hagyni, hogy boldoggá tegyenek minket, amitől a másik is boldog lesz.

Ahogy haladok a jövő felé, utamat segítik a múltbéli botlásaim után maradt nyomok.

Holnap, amikor fölkel a nap, mondjuk el magunkban: úgy tekintek erre a napra, mintha életem első napja lenne. A családom tagjait csodálkozással szemlélem - és örömmel, mert felfedezem, hogy mellettem vannak, s némán osztoznak velem a szeretetben, amiről annyi szó esik, de oly kevesen értik.

Mindaddig, amíg nem jön valaki, aki értelmet ad neki, a Szerelem csak egy szó.

Azokban a pillanatokban, amikor a magány mindent agyonnyomni látszik, az egyetlen módja az ellenállásnak, ha kitartóan szeretünk tovább.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy a fontos szavakat a szívünkbe rejtsük. Mint például azt a szót: "szeretlek". De ne várjuk el cserébe, hogy mi is ugyanezt halljuk. Azért szeressünk, mert szeretnünk kell. Másképp az élet elveszti értelmét, és a nap sem ragyog többé.

Általában azt gondoljuk, hogy ugyanazt kapjuk, mint amit adunk. De azok az emberek, akik azért szeretnek, hogy őket is szeressék, csak az idejüket fecsérlik. A szerelem hitcselekedet, nem pedig valami cserebere.

Azt hiszed, hogy egy pont felé haladsz, de ennek a pontnak csak az adja a létjogosultságát, hogy szereted. Pihenj egy kicsit, de amint tudsz, állj fel és menj tovább. Mert amint megtudta, hogy felé haladsz, ő is elindult feléd.

Ha ellenállunk a kísértésnek, hogy elhiggyük, hogy mások megmondhatják, kik vagyunk, akkor szép lassan felragyogtathatjuk a lelkünkben szunnyadó napot.

Akik (...) úgy vélik, hogy a kaland veszélyes, maradjanak csak a hétköznapok rabságában, és meglátják, hogy idő előtt meghalnak.

Nehézség: így hívják azt a régi eszközt, amely kizárólag arra szolgál, hogy segítsen meghatároznunk önmagunkat.

Azért félünk a változásoktól, mert azt hisszük, hogy a sok erőfeszítés és áldozat után már ismerjük a világunkat.

A viszonzatlan szerelem mindig magában hordozza a reményt, hogy egy napon viszonzásra lel.

Jaj azoknak, akik soha nem vesztettek! Ők győztesek sem lesznek soha ebben az életben.

A vereség az élet része: ezt mindannyian tudjuk. Csak a legyőzöttek ismerik a Szerelmet. Hiszen első csatáinkat a szerelem mezején vívjuk - és ilyenkor általában veszítünk.

Csak az veszít, aki feladja. A többiek mind győztesek.

Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak vélünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt.

A természet körforgásában nem létezik sem győzelem, sem vereség. Csak a mozgás létezik.

Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg? A fa azt mondja a levélnek: "Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk."

Senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.

Amikor a házasságról álmodozott, mindig egy kis vidéki házat képzelt el, és egy olyan férfit, aki más, mint az apja, és éppen csak annyit keres, hogy el tudja tartani a családját, aki már attól is boldog, ha vele lehet, a kandallóban pedig ég a tűz, és együtt gyönyörködnek a hófödte hegyekben.