Paulo Coelho

Az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, "együttérző" arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.

A gyűlölet energiája nem vezet sehová, de a megbocsátás energiája, amely a szeretetben testesül meg, jó útra terelheti az életedet.

Két különböző természet találkozásából született a szerelem. A szerelem az ellentmondásból merít erőt. Az összeütközés és az átváltozás pedig tartóssá teszi.

Ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos.

A csönd teljes szabadságot ad, hogy megértsem azt a világot, amelyben minden működött, és megtaláljam azt a pillanatot, amikor minden elromlott.

Elég, ha tudjuk, hogy az élet alapvető kérdéseire soha nem kapunk választ, és mégis tovább tudunk menni.

El kellett veszítenem, hogy megértsem: a visszaszerzett kincsek íze édesebb, mint a legédesebb méz.

Isten tudja, hogy mindannyian az élet művészei vagyunk. Egyszer vésőt és kalapácsot ad a kezünkbe, hogy szobrot faragjunk, máskor ecsetet és festéket, hogy fessünk, megint máskor pedig papírt és tollat, hogy írjunk. De soha nem fogom tudni használni a kalapácsot a vásznon, sem az ecsetet a szobron. Ezért még ha nehezemre esik is, el kell fogadnom a mai áldásokat, akkor is, ha éppen nem áldásnak érzem őket, hanem átoknak.

A szerelem, ahogy egy perzsa bölcs mondja, voltaképpen nem más, mint egy olyan betegség, amely ellen senki nem akar védekezni. Akit egyszer megfertőz, az többé nem akar kilábalni belőle, aki benne szenved, az többé nem akar meggyógyulni.

A "szerencse" valójában nem más, mint hogy az ember körülnéz, hogy meglássa, hol vannak a barátai: mert az angyalok az ő szavaikon keresztül hallatják a hangjukat.

Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi.

És ha egy kicsit csökönyös lennék (...), az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.

Láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtomiglan-holtodiglan" kitartanak mellette, az üzlet mérlegének, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy "nem" vagy, hogy "elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának és a luxus látszatának látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva.

Minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben.

Az ember, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól érezze magát és boldog legyen, egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz. Miért? Mert nincs kivel beszélnie.

Régen az emberek azért fordultak a jósokhoz, hogy megtudják a jövőt. A jövő azonban szeszélyes, mert a jelenben hozott döntések irányítják.

Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez.

Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem első - vagy utolsó - napja lenne.

Az ember mindig új barátokra lel, ugyanakkor nem kell velük lennie nap nap után. Ha viszont mindig ugyanazokat az embereket látjuk - mint például a szemináriumban -, akkor a végén az életünk részévé válnak. És ha az életünk részévé válnak, végül még bele is akarnak szólni az életünkbe. Hogyha pedig nem viselkedünk az elképzelésük szerint, megharagszanak. Ugyanis mindenki pontosan tudja, hogyan kell élnie a többieknek. Ezzel szemben soha nem tudják, hogyan éljenek ők maguk.

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

Minél távolabb vagyunk egy élménytől, annál közelebb érezzük a szívünkhöz, hiába próbáljuk meg elfojtani és elfelejteni. Amikor száműzetésben vagyunk, minden apró emléket féltve őrizgetünk, ami a gyökereinket juttatja eszünkbe.

Én csak egy kapocs vagyok, ami a múltadhoz köt. Rajtam keresztül közelebb kerülsz a gyökereidhez, és ez elég ahhoz, hogy így gyengéd érzelmeket táplálj irántam. De csak erről van szó, semmi többről. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez.

Az ő félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek, elég az, ami van.

A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a fénye, és nem engedi, hogy észrevegyük az árnyékokat, amelyeket pedig éppen ez a fény idéz elő.

A szerelemről nem kell beszélni, mert a szerelemnek megvan a saját hangja, és magától beszél.

Kevesek viselik el saját győzelmük terhét: a többségük lemond álmairól, amikor azok valóra válhatnának. Vonakodnak megvívni a Nemes Harcot, mert nem tudják, mit kezdjenek a boldogságukkal, túlságosan foglyai a világ dolgainak. Úgy, mint én, aki meg akartam találni a kardomat, anélkül, hogy tudnám, mit kezdjek vele.

Amikor megcsalják az embert, az váratlan seb. Ha jól fogod ismerni a szívedet, ez sosem fordul elő. Mert ismerni fogod az álmait, vágyait, és tudni fogod, mihez kezdj velük. A szíved elől sosem menekülsz el. Ezért jobb hallgatni rá, hogy sose kapjál váratlan sebeket.

A hit nélküli szurkolótábor még a győzelemre álló csapattal is elveszíttetheti a mérkőzést.

Felfedeztem, hogy az álmom és a föld puha kényelme ellenére az élet "ott fönt" sokkal-sokkal szebb. És én örökké tudok születni, ahányszor csak akarok, addig, amíg a karjaim eléggé nagyra nőnek ahhoz, hogy át tudjam ölelni a földet, ahonnét jövök.

Azt akarom, hogy nézz, de azt is akarom, hogy erről ne tudjak.