Paulo Coelho

Senki nem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit.

Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom.

Valóban sok mindent végigcsinált már életében - csakhogy kivétel nélkül jelentéktelen dolgokat: például olyan veszekedéseket, amelyeket egy egyszerű bocsánatkéréssel megoldhatott volna, vagy például kibírta, hogy ne hívja föl a férfit, akibe szerelmes volt, mert azt gondolta, hogy úgysem lesz belőle semmi. Mindig abban volt hajlíthatatlan, ami a legkönnyebb volt: önmagának akarta bizonyítani, hogy erős és érzéketlen, holott a valóságban nagyon is gyenge és törékeny volt, aki soha nem tudott kitűnni semmiben, sem a tanulmányaiban, sem az iskolai sportversenyeken, de otthon sem tudta megőrizni a harmóniát.

Elhitette a barátaival, hogy irigylésre méltó életet él, miközben minden erejét arra pazarolta, hogy meg tudjon felelni az eszménynek, amelyet ő maga teremtett.

Valóban sokan csodálták a keménysége és határozottsága miatt, de hova jutott? A teljes ürességbe. A magányba.

Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.

Előző nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét.

Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.

A szerelmed megvált, és visszaad az álmaimnak.

És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy (...). És ha lefekszel, a házad előtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.

Légy akárki, csinálj akármit, ha valamit igazán akarsz, az azért van, mert ez a kívánság a Mindenség lelkében született meg. Ez a te küldetésed a földön.

Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani.

Az igazság az, hogy magamnak írok. Vagy a nőnek, aki minden férfiban benne lakozik. Azért írok, hogy megértsem énem női felét.

Az a fontos, hogy együtt legyünk, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Ha elmeséljük egymásnak az életünket, rájövünk, hogy az emberek többsége ugyanazokon a dolgokon megy keresztül.

Az írás öntudatlan és nőies folyamat. Olyan, mintha terhes lennék a könyvvel.

Minden ország jövőjét a gyermekek biztosítják. Az idősek pedig olyan bölcsesség birtokában vannak, amelyre az egész társadalomnak szüksége van.

Tapsoltam, amikor a józan ész elveszítette a csatát, és nem maradt más választásom, mint hogy megadjam magam és elfogadjam, hogy szerelmes vagyok.

Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban.

A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeretet nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van. Nincs definíciója. Szeress, és ne kérdezz sokat. Csak szeress.

Két út áll előttetek: vagy ti uralkodtok az elmétek fölött, vagy az elmétek uralkodik fölöttetek.

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.

Miközben mosogatsz, imádkozz! Adj hálát a mosogatni való tányérokért, hiszen ez azt jelenti, hogy volt bennük étel, hogy tápláltál valakit, hogy szeretettel gondoskodtál valakiről: főztél, és asztalt terítettél. Képzeld el, hány ember van a földön, akinek nincs mit elmosnia, vagy nincs kinek megterítenie.

Én őszintén szólva nagyon élvezem, amikor egy férfi kinyitja nekem az ajtót, és maga elé enged. Az etikett azt mondja: "Azért kell kinyitnom neki az ajtót, mert törékeny és gyenge." Én viszont azt gondolom: "Úgy bánik velem, mint egy istennővel, királynő vagyok."

Nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már eddig is tudott.

Ha már sokat gyakoroltunk, nem kell többé minden egyes mozdulatra odafigyelnünk: ezek lassacskán létezésünk részévé válnak. De ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, rengeteget kell gyakorolnunk, ismételnünk. És ha még mindig nem elég, tovább kell ismételnünk és gyakorolnunk.

Ahhoz, hogy áthághasd a szabályokat, előbb ismerned és tisztelned kell őket.

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa. Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.

Az angyal a páncél, és a Hírnök a kard. A páncél minden körülmények között oltalmaz, véd, de a kard kieshet a kézből, sőt, a saját ura ellen is fordulhat. Mi több, a kard majd` mindenre jó, kivéve a hegyén ülni.

A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk - oda, amiben a legjobban bízunk.

Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája.