Honoré de Balzac

Az akarás fölemészt bennünket, a bírás megront; hanem a tudás törékeny szervezetünket meg nem szűnő békés nyugalomban tartja.

A modern kémiához szeszélyeiben olyannyira hasonlatos emberi lélek nem kever-e vajon önmagának rettentő mérgeket gyönyöreinek, erőinek és gondolatainak hirtelen összeelegyítéséből? Nem vész-e el sok ember, mintha villám sújtotta volna, valami erkölcsi marósav erejétől, mely belső világán hirtelen elömlik?

Holtak közt járva holttá leszünk mi is.

Aki csak egyetlen lépést is tett a zöldposztós asztal felé, éppen oly kevéssé ura többé a kalapjának, mint önmagának, mert az után az egyetlen lépés után, bot és köpenyeg, no meg a pénzestárca és tetejébe az egész ember a kártyáé már.

Nincsen azon megütközni való, ha valaki kártyához folyamodik, de csupán akkor nincsen, ha önmaga és a halál között nem lát már egyebet az utolsó tallérjánál.

A bürokrácia óriási gépezet, melyet törpék kezelnek.

A nők már csak olyanok, hogy a tehetséges embernek mindenkor csupán hibáit látják meg, az ostobában pedig fölfedeznek minden lehető jó tulajdonságot. Mindenkor jó szívvel viseltetnek az ostobák iránt, mivelhogy ilyetén minőségükben az ő saját gyarlóságaikat legyezgetik, míg a kiváló ember jelenléte csak még szembeszökőbbekké teszi tökéletlenségeiket.

Mikor minden emberi dolgok fölibe röppentem, odafönn a csúcson vettem észre, hogy még egész megmászni való hegységek s mindennemű akadályok vannak hátra a valóságban. És mégis az a magamnak oly határtalan túlbecsülése mentett meg. Az a vakhit a végzetben, mely olykor csakugyan diadalra vezet, ha az élet minden ügyén-baján keresztültörő lelkünket nem engedjük úgy megtépdesni, mint bárány a gyapját, mikor átvág a tüskés sövényen.

Az asszonyféle, úgy látszik, megkíván egy kis kétszínűséget.

Hogy megismerhessünk egy embert a maga egészében, be kell hatolnunk a gondolataiba, balsorsába, érzéseibe. Akit az életnek csupán materiális eseményei érdekelnek, az kronológiát csinál a szamarak gyönyörűségére!

A nő ügyet sem vet arra, aki rimánkodik neki.

Fiatalon még nagyon át tudjuk érezni kötelességeinket; becsülettudásunk hangos és fitogtatja hangos szavát: őszinték vagyunk, s nem sokat teketóriázunk.

Talán nem is gyűlöljük a keménységet, ha erős jellem s tiszta erkölcsök igazolják, és ha kellő mértékben jóság párosul hozzá.

Magam is úgy éltem, mint te, vagy akárki más. Kollégiumban, líceumban. Képzelt gyötrelmeire és való igaz örömeire gyönyörűség a visszaemlékezés. Eltompult gasztronómiai masinériánknak gyönyörűség még a pénteki paréj emléke is, amitől úgy borsódzott a hátunk. Szép élet volt az. Gyűlöletes volt benne minden kiszabott munka, de mégis csak az volt, ami bennünket munkálkodni megtanított.

Az egyszerű, szabályos élet valami oktondi bölcsességre lyukad ki, hol munkába igyekszünk fojtani intelligenciánkat; az absztrakciók világában vagy az erkölcsi világ mélységeiben töltött élet pedig valami hóbortos bölcsességre vezet. Egyszóval, rendre kiölni érzéseinket, hogy késő vénséget érjünk, vagy ifjan meghalni, elfogadván a szenvedélyek mártíriumát, erre vagyunk ítélve. És ez az ítélet megbír a vérmérsékletünkkel, amellyel az tréfált meg oly kegyetlenül, akinek minden földi teremtmény mintaképét köszönhetjük.

Ahelyett, hogy töprengésekkel zavarnám meg örömeimet, két részre osztom magát az életet; az első szaka, az ifjúságom, minden bizonnyal kellemes, a másik, a csak talán bekövetkező vénség pedig bánom is én miféle bús magambaszállásokkal lesz tele.

Erény! Legyenek vele boldogok a rútak meg a púposak, nekik hagyjuk. Mivé is lennének, szegények, enélkül?

Minden gondolkozó embernek Krisztus zászlaja alá kell állania. Egyedül ő szentesítette a lélek győzelmét az anyagon, egyedül ő világosított meg bennünket, mi is légyen ez átmeneti világ, mely Istentől elválaszt.

A szkeptikusok a világ leglelkiismeretesebb emberei.

Kezdetben az erő mindenekfölött materialisztikus, nyers, durva volt; csak később, a már nagyobb fokú tömörülésekor bomlasztották meg az őseredeti egységes hatalmat az uralkodó elemek. Így például a legrégibb időkben a teokráciáé volt az erő; a pap kezében volt a pallos és a füstölő. Később megoszlott már a hatalom a főpap és a király között. Ma, a mi társadalmunkban, az emberi művelődésnek e magaslatán, a hatalom már annyifelé oszlott, hogy a másként és másként megnyilatkozó erőt hol iparnak, hol gondolatnak, hol pénznek vagy szónak nevezzük. A hatalom, nem lévén meg többé egységessége, társadalmi bomlás felé vezet, mit egyedül érdekek korlátoznak. Ezért ne támaszkodjunk többé sem a hitre, sem a materiális erőre, hanem az értelemre. Fölér-e a könyv a pallossal? Fölér-e a vita a cselekedettel?

Az egyéniségek eltűnnek, mihelyt egyenlő oktatással nivellálunk valamely népet.

A despotizmus törvénytelenül nagy dolgokat művel, a szabadságnak meg kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy törvényesen csak valamirevaló dolgot is műveljen.

A megveszekedett önzés, ez a mi járványos lépfenénk, megemészt mindent, ami művészet, tudomány vagy emlék.

Igen és nem! Nem ez a két szó-e minden vallási, politikai meg irodalmi értekezés története? Az ember bohóc, aki örvény fölött táncol.

A dicsőség szomorú portéka. Nagyon drága, s bajos megőrizni. Vajon nem csupán a nagy emberek önzésén múlik-e, mint a boldogság az ostobákén?

Az igazán dibdáb ember, akinek lelkifurdalásai vannak, mert van némi fogalma az erényről.

Habozott-e valaha művész, mikor a gazdagság szegénysége meg a szegénység gazdagsága között kellett választania?

Az újságírás a modern társadalmak vallása, és nagy jövője van.

Az, aki nagy hivatását érzi, úgy halad végig a nyomorúságon, mint az ártatlanul elítélt a vesztőhelyig vezető úton, fölemelt fővel.

A szegénynek különben sem szabad lefeküdnie, csak ha már halálát érzi.