(Tours, 1799. május 20. – Párizs, 1850. augusztus 18.) francia regényíró, a francia realista regény megteremtőinek egyike, neve a világirodalom legjelentősebb alakjai között szerepel.
Csak a filozófus meg a költő tudja igazán, milyen mély értelmű a szerelemnek ez a már közhellyé vált meghatározása: önzés kettesben. Önmagunkat szeretjük a másikban.
Minden bánat, minden unalom elpárolog a lélekből, ha egy rögeszme balzsamos ellenszerével gyógyítjuk. Ti, akik már nem tudtok inni a gyönyör serlegéből (ahogyan azt minden időkben nevezik), kezdjetek el gyűjteni valamit, akármit (gyűjtöttek már falragaszokat is!), és megtaláljátok a színarany boldogságot - aprópénzre váltva. A rögeszme gondolattá magasztosult gyönyör!
A bíró ritkán követi visszafelé, egészen a forrásig a bűn és a szerencsétlenség eredetét. Csak a pusztító áradatot látja, s nem kutatja, ki tartotta kezében az edényt, amelyből az első csepp kicsordult.
A becsületesség, mint minden érzésünk, két fajtára volna felosztható: negatívra és pozitívra. A negatív becsületesség (...), akik becsületesek maradnak mindaddig, míg alkalom nem kínálkozik a meggazdagodásra. A pozitív becsületesség annak az embernek a becsületessége, aki folyton térdig jár a kísértésben, és mégsem bukik el.
Az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengédségből vagy közönyből.
A párizsi szerelem merőben különbözik minden másfajta szerelemtől. Sem a férfiak, sem a nők nem ülnek fel ott a közhelyekkel fölcicomázott külsőségeknek, amelyekkel csupa illemből az úgynevezett önzetlen érzelmeket palástolni szokás. Párizsban a nőnek nem csupán a szívet és az érzékeket kell kielégítenie. (...) Légy fiatal, gazdag és előkelő, vagy még annál is több, ha tudsz; mennél több tömjént égetsz bálványod oltárán, annál kegyesebb lesz hozzád, ha ugyan van bálványod. (...) A túláradó érzelem a padlásszobák költészete; e nélkül a gazdagság nélkül mivé lenne a szerelem?
Egy drámaíró, s ezt kevesen tudják, a következőkből áll: először is egy ötletgyárosból, akinek ki kell találnia a témát, s felépíteni a darab vázát; aztán jön a gürcölő, aki megírja a darabot; végül a gyűjtő, aki megzenésíti a dalokat, összeszedi a kórusokat és az együtteseket, és beilleszti őket a megfelelő helyzetekbe.
A nagy emberek mondásai olyanok, mint az aranyozott ezüstkanalak, melyek megkopnak a használatban: ha sokat ismételjük őket, minden fényüket elvesztik.