Müller Péter

Mindenki csak önmagát tudja kiolvasni a könyvből. A saját szerelmét, a saját emlékét és a maga tapasztalatát. (...) Mert hiába olvasol valamit, azt még a saját képzeletedben is meg kell teremtened. A te valóságodban, amely más, mint az enyém vagy bárkié. Minden olvasás: újrateremtés.

Igazán, mélyen és nagyon szeretni: kockázatos dolog. Tűzkarikán kell átugornunk a másikhoz, s közben lehet, hogy elégünk.

Az élet csoda! Fantasztikus, kiismerhetetlen csoda! Csak az a baj, hogy nem minden csoda boldogít.

Ez a gitár olyan, mint a lelkünk. (...) Lehangoltan nem szól. Fájdalmasan zörög. Ahhoz, hogy fölzendüljön rajta a dal, fel kell hangolnom! Ez a titok! Lehangolt lélekkel nem hallunk, nem látunk, nem szól a muzsikánk. (...) Hangoltság nélkül nincs szépség, nincs zene. Öröm sincs!

Aki a másikat magáévá akarja tenni szőröstül-bőröstül, lelkestül, annak szembesülnie kell azzal, hogy a szabadság ösztöne még egy szánalmas civilben is működik, és hogy előbb-utóbb a Semmit fogja ölelni.

Hiába ölelsz magadhoz valakit két kézzel gyűrve, harapva, csókolva, fojtogatva (...) - mégsem a tiéd. De ha igazán szereted, a legtávolabbi csillagon, ide százmillió évnyire is veled marad - mert az egység élménye elveszíthetetlen.

Kit szeretünk igazán? Akiben az álmunk és a valóságunk egybeesik.

Az élet színház, csibéim! Énjeink, melyeket eljátszottunk, kifakult jelmezként lógnak emlékezetünk ruhatárában. Föl tudjuk venni, el is tudjuk játszani újra.

A két szerelmes egymás szemébe mered, senki mást nem néznek, látó, vak tekintettel. Csak Őt, a másikat nézi mindkettő - s közben nem veszik észre, hogy körülöttük lángol a világ, melyet ők gyújtottak fel.

Harmóniát csak olyan lélek tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette.

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla.

A legtöbb szerelmes verset azért írják, mert a lényegest egyetlen csókkal nem tudták elintézni.

Tisztelni valakit - a szó igazi értelmében - csak az tud, aki önmagát is tiszteli.

Sérüléseinknek nem az a céljuk, hogy "meggyógyuljanak", hanem hogy erősebbé és bölcsebbé váljunk tőlük. Ezt tudd, miközben szenvedsz.

A hernyónak fáj pillangóvá lenni. A magnak fáj megrohadni és búzává érni. Az embernek fáj embrióból újszülötté válni. A gyereknek fáj kamasszá forrni. A kamasznak fáj elvesztenie lázadó, szabad önmagát, és gondokkal teli, rab felnőtté válni. A felnőttnek fáj megöregedni. És az öregnek fáj meghalni. Még akkor is, ha tudja: ez az újjászületés záloga.

Ha beleragadunk, nem sikerül felnőtt emberré válnunk és a sorsunkat szabadon megcsinálnunk.

Anyánk szerelmes, gondoskodó szeretete, amely nélkül élni sem tudtunk volna, felnőttkorunkra veszélyes hínárrá változik.

Aki családot akar - és ez manapság hősies vállalkozás -, annak a világ ellen kell élnie. Ernyőt kell vonnia a családja köré, mint egy álarcos védőköpenyt kolerajárvány idején. Meg kell szűrnie még a levegőt is.

A nevelés nem csak elveken és okos taktikán múlik, mert elsősorban a lényünkkel nevelünk. A nevelés: titkos metakommunikáció. Ami jó benned és tiszta, és ami rossz és koszos, továbbadod. A gyerek remegi félelmeidet, aggódja az aggodalmaidat - de éli a nyugalmadat és derűdet is - ha valódi.

A szerelem az életünk főszava - s ezért benne van minden emberben. Aki nem szerelmes, az is szerelmes, csak nem tud róla.

Amíg nem mondod valakire, hogy Ő AZ! - addig nem is szereted igazán. És ha felmerül benned a gyanú: "Lehet, hogy mégsem Ő AZ? " - azt jelenti, hogy már nem szereted.

Két maradandó, rendíthetetlen dolog van a világon: az egyik az isteni Igazság - a másik az emberi hülyeség.

Egy magban nemcsak a múlt, hanem a jövendő is potenciálisan "benne van": mindenbe és mindenkibe "bele van írva" nemcsak az, hogy mi volt valaha, hanem az is mivé kell - vagy kellene! - lennie. Nemcsak testedbe, hanem egész lényedbe bele van írva a sorsod - hogy megvalósítod-e vagy sem, rajtad múlik.

Valaha az igazságot azért keresték, hogy az életet jobbá, értelmesebbé, emberibbé tegye. Ma, az eszeveszett rohanás és szellemi elborulás korában az igazságról való tudás kevesek passziója lett; igazságnak, eszmének, morálnak az élethez semmi köze nincs már. Az emberiség zömét egyetlen működő "igazság" érdekelné; hogyan lehet minél hamarabb több pénzt szerezni.

A "Szív" jelképét mindenki félreérti. Azt hisszük, itt laknak a tiszta érzelmek, mint ahogy a szeretetről is azt hisszük, hogy az valamiféle meleg, jóakaratú, szentimentális érzület. Nem így van. Aki a "Szívével lát", tisztán lát! Az Egészet látja együtt, mindenféle érzelmi elfogultság nélkül. Azt látja, ami valóban van, mert nincs belebonyolódva a drámába.

Az igazság nem az, amit gondolunk - hogy mi okos emberek egy oktalan Univerzum lakói vagyunk, hanem éppen fordítva: mi, oktalan, önhitt és buta emberek egy abszolút intelligens világnak nem "lakói", hanem elválaszthatatlan részei vagyunk, melyben minden mindennel összefügg.

Az udvariasság alapja: önismeret. Elsősorban magát becsüli az ember: nem attól függ a viselkedésem, hogy mások mit érdemelnek, hanem attól, hogy mi az én normám.

A legnagyobb dolgok mind lent, a csöndben, a mélyben, a szótlan, alázatos odaadásban születnek. A szerénység a legnagyobb eredmények szülőanyja.